Broken

A díjnyertes színházi rendező Rufus Norris elsőfilmje erőteljes dráma ragyogó szereposztással. Az ismerős arcok között szembeötlő az újonc Laurence elképesztően természetes alakítása, így nyugodtan kijelenthető: egy igazi sztár születésének lehetünk tanúi.

Skunk (Eloise Laurence) 11 éves, és cukorbetegséggel küzd. Noha első pillantásra boldog életet él, betegsége sok kellemetlenséget okoz neki.
Odaadó, egyedülálló apja, Archie (Tim Roth – Célkeresztben) sokat aggódik érte, a nevelőnőjét, Kasiát (Zana Marjanovic – A vér és méz földjén) pedig rendszeresen kiakasztják az összetűzései tanár pasijával (Cillian Murphy – Eredet), de azt mégis mindannyian felismerik, hogy Skunk különlegesen intelligens kislány a korához képest.

Nyár elején Skunk szemtanújává válik egy erőszakos incidensnek, amiben a szomszédjai is részt vesznek az elszigetelt észak-londoni zsákutcában, ahol élnek. Ez az esemény egy olyan szakaszt nyit meg a lány életében, amelynek során gyermekkori ártatlansága fokozatosan szertefoszlik, és Skunk kénytelen szembenézni az őt körülvevő kegyetlen, nyers valósággal.

Rendező megjegyzése

Pályám egyes állomásain különféle utak nyíltak meg előttem. A legelső színházi bemutatóm után valaki odajött hozzám, és azt mondta: „Hé, miért nem jössz, és dobsz össze velem pár rövidfilmet?”. Tehát az nem úgy volt, hogy mindig is a filmrendezői pálya felé kacsingattam volna, egyszerűen csak ennek is elérkezett az ideje. A félelem számomra igen nagy motiváló erő! Már úgy értem, a kudarctól való félelem. Színházi rendezőként kifejezetten szeretek járatlan utakra tévedni. Imádok sablon nélkül dolgozni. A könyv teljesen magába szippantott, különösen az az ötlet, hogy a történetet ennek a rendkívüli spiritusszal rendelkező fiatal lánynak a szemszögéből követhetjük. Az ő alakja tényleg elkezdett nagyon érdekelni engem. A gyerekeim azóta már nagyobbak lettek, de amikor a könyvet olvastam, négy vagy öt évvel ezelőtt, a legidősebb gyerekem épp Skunkkel volt egyidős. Azt hiszem, ez a sztori, legalábbis egy bizonyos szemszögből nézve, nagymértékben a szülőségről is szól, és annak a lehetetlenségéről, hogy jó szülők legyünk – arról, hogy mindig megpróbálsz a lehető legjobb szülő lenni, és valahogy sohase jön össze. Szóval ez az egész engem nagyon megfogott. Szerintem ez a sztori egyszerre sötét és mégis vicces, a vége pedig felemelő – ez a három összetevő pedig együtt rendszerint jó kis kombót alkot. Mindig megérintettek az erősen emocionális történetek, és ez a sztori nagyon erős, és tele van érzelmekkel.
Nem egy szépítgetős sztori, és éppen ettől nehéz.

(…) Attól tartok, nem nyertem el rögtön Mark O’Rowe bizalmát. Mark színházi író, márpedig a színházi írókat nagyon megbecsülik, és nagy beleszólásuk van abba, pontosan mi is hangozzék el a színpadon. És ha új darabokat rendezel, akkor neked csak az a dolgod, hogy szállítsd a darabot, többé-kevésbé az író szándékainak megfelelően. De a filmnél mindez teljesen másképp működik, és az írókat percenként kirugdossák. Szóval azt hiszem, Mark arra gyanakodott, hogy mindjárt megjelenik egy másik rendező jegyzettornyokat egyensúlyozva, jóllehet valójában mindvégig az ő kezében volt az irányítás. Rendezőként a problémamegoldásra irányul a figyelmem, nem arra, hogy a problémák gyökere után kutakodjak, így hát azt mondtam neki: „A lényeg az, hogy bármikor odajöhetsz nekem azzal, hogy >>Ez egy nagy kalap szar<<. Nekem hasznos lenne, ha ilyenkor azt is megmondanád, miért nagy kalap szar, de a lényeg, hogy mondhatod. Te vagy az író. Nem én. Én viszont fenntartom magamnak a jogot, hogy közbeavatkozzak”. Erre ő szerintem azt gondolta: „Na persze, láttam már ilyet: ha majd tényleg azt találom mondani valamire, hogy egy kalap szar, abban nem lesz köszönet”. De aztán volt egy nagyszerű pillanatunk: egy padon ültünk a csatorna mellett Dublinban, ahol három napot forgattunk együtt, és akkor tett egy próbát, és azt mondta nekem: „Szerintem ez az ötlet egy rakás szar”. Aztán elmagyarázta, miért gondolja így, én meg azt feleltem: „Oké, akkor ezt felejtsük el. Folytassuk nélküle.” És azt hiszem, akkor azt gondolta: „Oké, ez egy párbeszéd kezdete lehet!” Remélem, a könyv írója sem veszi zokon, ha azt mondom: szerintem bizonyos karaktereket sikerült még jobban elmélyítenünk. És határozottan csökkentettük az áldozatok számát! De igen, az író biztos, hogy fel fogja ismerni a filmünkben az eredeti történetét!

Rufus Norris