Egressy G. Tamás:” A streaming rengeteg új munkát hozott be a szakmába”

Egy kedves színésznő barátja ajánlására, dokumentumsorozatok hangalámondásával kezdődött a szinkronírói pályája, majd a Discovery-műsorokon keresztül vezetett az út az első nagy munkáig: a Gesztenyeember című Netflix-sorozatig.

Azóta számos sikerprodukció magyar szövegét jegyzi – köztük a Squid Game -Nyerd meg az életed! és a Wednesday fordítását is –, mindezek mellett szenvedélyesen dolgozik azon, hogy a szinkron ne csak pontos, hanem élő, karakteres és stílusos legyen.

Hogyan kerültél a szinkron világába, és mi volt az első munkád dramaturgként?
Az egyetem és a független színházi társulatom mellett kezdtem el dokumentumsorozatok, reality-k hangalámondás-szövegeit írni, egy nagyon kedves színésznő barátom ajánlott be. Hagyományos módon indult, megírtam egy-két próbafordítást, majd hosszú éveken át dolgoztam (zömében) Discovery-s anyagokon, főleg a Mafilm Audio megbízásából. Az első szinkronszövegemet egy másik stúdió számára írtam 2021-ben – emlékeim szerint egy gagyi tévékrimihez –, ezt követően jött az első komoly szinkronírói munkám a Mafilmben, a Gesztenyeember című Netflix-sorozat. Szerencsésnek tartom magam, mert ez valóban dobbantó tudott lenni: gyakorlatilag rögtön felkértek a Csodatévők, majd a Squid Game magyar szövegére, és azóta rengeteg népszerű és nívós alkotáson dolgozhatok, a streaming és a mozi területén is.

Mikor érzed azt, hogy egy szinkron igazán jól sikerült – van valami mércéd vagy belső visszajelzésed?
Azt szokás mondani, hogy egy fordítónál – és így egy szinkronfordítónál/dramaturgnál is – legalább olyan fontos, hogy kifinomultan, változatosan, rugalmasan értse és használja a saját nyelvét, mint az, hogy megértse az idegen szöveget. Az up-to-date nyelvtudás csupán szükséges alap; a magyar változat szóhasználata, a karakterek színhelyes beszédmóddal, visszatérő szófordulatokkal, nyelvi személyiséggel való felruházása, a szleng, a nyelvi humor, a dráma átadásának különféle verbális módozatai az igazán izgalmasak. Akkor vagyok elégedett a szövegemmel, ha sikerül megőrizni az eredeti alkotás stílusát, de némi pluszt is tudok adni – mindezt természetesen az adott és rendkívül szigorú technikai keretek között: hossz, ritmus, szájmozgás, szünetek és a többi. Attól fogva, hogy kiadom a szöveget a kezemből, már csak drukkolok, hogy a rendező, a színészgárda és a többi munkatárs a lehető legjobbat hozza ki az anyagból. Jut eszembe: az is komoly megerősítés és sikerélmény, amikor egy színész azt mondja, jól tudott dolgozni a szövegemmel, könnyen mondható és élvezetes volt számára.

A szinkrondramaturgia gyakran a háttérben marad. Mi az, amit az átlag néző sosem lát, de szerinted kulcsfontosságú?
A dolog technikai részét, vagyis azt, hogy mitől más a szinkronírás, mint mondjuk a prózafordítás, nehezen szokták érteni. Ha az ember elolvas egy angol mondatot, megfelelő nyelvtudás esetén le tudja fordítani a tartalmát, de a szinkronszöveg alkotása itt nem ér véget, sőt, itt kezdődik. Vegyünk egy nagyon egyszerű, különösebb csavar vagy „trükkösség” nélküli példát: ha azt látom leírva, hogy „You know, that’s a bit strange”, rávághatom, hogy „Tudod, ez egy kicsit furcsa”. Igen ám, de mi van, ha a színész így mondja el: „You know… (szünetet tart, majd kétszer kifúj) that’s a bit… (levegőt vesz, megint szünetet tart) strange.” A szinkronírónak olyan verziót kell keresnie, ami – nagyjából – szótagszámra pontosan lefedi az eredeti színész játékát, és jelölnie kell minden apró rezdülést, nem csak a szavakat, amiket az illető kimond. A kontextus, a közeg és a szituáció is nagyon fontos, nem mindegy, milyen lelkiállapotban van, mire válaszol, milyen fokú műveltséggel rendelkezik, mennyire modoros vagy épp nyers a karakter. A fenti mondat tehát akár így is elhangozhat a szinkronban, az egyezményes jelölésekkel kiegészítve: „Figyu… / (két kifúj) ez picit (beszív) / furi.” Ezt minden egyes mondatnál, minden egyes megszólalásnál ugyanígy végig kell rágni. Pörgeted a szinonimákat, meghozod a szóhasználati és stilisztikai döntéseket, átfogalmazol, elveszel és hozzáadsz. Ezen felül jó esetben irodalmi igénnyel gondozod, formálod, módosítod vagy épp dúsítod a dialógot. Viccesen szoktam mondani, hogy a Squid Game felét én írtam, olyannyira ki kellett a bővíteni a számunkra meglepően terjengős koreai szöveget, hogy a szófukar angol leirat ellenére szájra illeszthető legyen magyarul.

Hogyan változott meg a szinkronkészítés az elmúlt évtizedben – például a streaming térnyerésével?
A streaming rengeteg új munkát hozott be a szakmába, elvégre csak úgy ömlenek ránk a tartalmak. A szinkronstúdiók egy része remekül tudott élni a lehetőséggel, és a korábbi viszonyokhoz képest nagyon sok új munkát szerzett, ezáltal komoly bevételnövekedést könyvelhetett el. Csendben jegyzem meg, kár, hogy ez sok esetben nem, vagy nem elegendő mértékben „csorog le” azokhoz, akik a szinkront elkészítik – és akkor diplomatikusan fogalmaztam. Egyébként ezek a felületek szakmai szempontból többnyire megkövetelik a magas színvonalat, így jó esetben nem válik felületessé, összecsapottá a munka – de tény, hogy a rengeteg feladat és a sokszor szinte teljesíthetetlen határidők miatt mára minden felgyorsult. A fordító szerencsés esetben elmélyülhet az anyagban, időben amúgy is ő foglalkozik vele a legtöbbet, de a műteremben már nem mindig van idő a nyugodt, ihletett alkotásra. Szóval mindenképpen vegyes a mérleg.

Milyen szerepet játszik számodra a SZÍDOSZ (Szinkron Alapszervezet) a szakmai közösségben?
2023 ősze óta vagyok a SzíDoSz részeként működő legnagyobb alapszervezet, a Szinkron Alapszervezet (SziA) elnöke. Az azóta eltelt időszakban megsokszoroztuk a taglétszámot, új adminisztrációs rendszert és netes felületeket hoztunk létre, edukáltuk a közösséget, jogi és szakmai előadásokat, aztán szakmán belüli találkozókat, fórumokat szerveztünk, díjat alapítottunk, együttműködéseket kötöttünk, és a mindennapi problémák kezelésén túl összehoztunk egy nagyszabású tárgyalássorozatot az összes magyar szinkronstúdió vezetőségével. Nem hiszem, hogy akad olyan téma, amiről ne beszéltünk volna, szerintem mindent megtettünk, hogy feléledjen ez a szegmens, és példát mutattunk, hogy miként lehet proaktívan, nem csak panaszkodva, nem egymásra várva, hanem új struktúrákat építve elindulni egy úton. Teljes sikernek persze nem mondanám, mert néha komoly ellenállást tapasztalunk a pénzüket és hatalmukat féltő piaci szereplők részéről, de meggyőződésem, hogy ennél többet, főleg társadalmi munkában, senki nem tudott volna tenni az összefogásért, a tájékoztatásért és a folyamatok elindításáért. Remélem, lesz, aki a mi munkánkra alapozva továbbviszi az ügyeinket. A SzíDoSz, aminek tavaly óta elnökségi tagja is vagyok, szintén jelentős változásokon esett át, Savanyu Gergely vezényletével egy friss és lendületes vezetőség irányítja, rengeteg jószándékot, profizmust és pozitív energiát érzékelek. Jólesik, hogy részese lehetek ennek a sokszínű csapatnak és az országos szakszervezeti munkának.

Szerinted elég védettek a szinkronszakmában dolgozók jogai Magyarországon? Miben van fejlődés, miben lenne szükség további lépésekre?
Messze nem elég védettek, és ez ellen csak gyökeres átalakításokkal, az elvi alapok és az alapvető szemlélet megváltoztatásával lehetne tenni. A szinkronszakmában a színész, a stábtag és az egyéb munkatárs egyaránt kitett helyzetben van, a többség kényszervállalkozó, nehezen él meg, az élete és a karrierje az éppen adott munkamennyiségtől és a felettesei aktuális döntéseitől függ. Nagyon nehéz egy ilyen közegben méltóságteljes, elvi alapú kiállásra késztetni az embereket, nem elvárható, hogy mindenki dobjon el mindent, ha mondjuk a szakszervezet inkorrektnek érzi egyik vagy másik megrendelő gyakorlatát. Hiszen pénzből élünk, és egy szűk „elit” rétegen kívül elég jellemző a hónapról hónapra lavírozás, a bizonytalanság. Igyekszünk feljebb tornázni az átlagárakat, célzottan segíteni azoknak a szakembereknek, akik évtizedes viszonylatban nem kaptak emelést, miközben tudjuk: messze nem egyformák a stúdiók anyagi lehetőségei. Ez egy kompetitív piac, a stúdiók és a művészek, stábtagok oldaláról is. Rettentően káros az egymás alá ígérgetős, egymást kijátszó metódus, erről igazán leszokhatnánk már 2025-ben, a vágtató infláció közepette, de a szakszervezetnek is megvannak a maga határai. Visszatérve az eredeti kérdésre, szikáran fogalmazva: a szinkroniparban magas hozzáadott értékkel dolgozó emberek a joglemondás és az egyoldalú szerződések miatt nem kapnak arányos fizetséget a munkájukért, de ami az aktualitásokat illeti, a mesterséges intelligenciával történő visszaélések terén határozott eredményt értünk el, a jogdíjak rendszerének javításán pedig még dolgozunk. A béreket lassan lehet emeltetni, de ezen a téren is vannak apró eredményeink.

Hol szoktál filmet/sorozatot nézni – moziban vagy otthon, streamingen?
Nagyon szeretek mozizni, de természetesen gyakrabban ülök le a streaming elé. Észrevettem magamon, hogy – mivel a munkám miatt szinte állandóan filmet vagy sorozatot nézek, ráadásul mélységében elemezve, sokszor visszapörgetve – kevésbé tudom rávenni magam, hogy „csak úgy”, szórakozásból belevágjak egy hosszabb szériába. De a filmek szerelmeseként azért igyekszem megnézni mindent, ami érdekel, a munkán kívül is.

Hogyan változtatta meg a streaming a nézők elvárásait a szinkron minőségével szemben?
A szinkron is sokféle, akárcsak a tartalmak, amiket magyarítunk. A televíziós produkcióknál gyakran tényleg futószalagon „gyártják” a szinkront, a streamingnél azért van egy magasabb fokú művészi kontroll – a Netflixnél például képen kívül sem ildomos hosszabb vagy rövidebb mondatokat írni, mint az eredeti, hiába nem látszik a beszélő. Nagyon pontos reprodukciót kérnek, technikailag mindenképpen – de nekem fordítóként azért megvan a szabadságom a magyar szöveg formálásában, és a rendezők, színészek is hozzáadhatják a maguk egyedi teljesítményét a végeredményhez. Jellemző lett, hogy az emberek a háttérben pörgetik a filmeket, sorozatokat – tőlem távol áll, hogy vasalás, munka vagy épp videojátékozás közben menjen valami, amire csak fél füllel figyelek, hiszen eleve érdekel egy alkotás vizuális világa, nem csak a történet-szintű információ, hogy ki mit mondott. De egyre-másra hallom, hogy ma már sokan így fogyasztják a végeláthatatlan „contentet”. Hozzátenném, divat lett a régi idők nagy szinkronjaival szemben lefitymálni, lesajnálni, egyenesen utálni a kortárs szinkront. Íróként, színészként és a szakmára valamelyest rálátó szereplőként is mondom, hogy igenis születnek kiemelkedő teljesítmények, megsüvegelendő munkák napjainkban is. Persze nem minden esetben, de lássuk be, régen sem lett minden teljesen tökéletes.

Mivel kapcsolódsz ki egy-egy hosszú szinkronidőszak után? (Zene, természet, sport, olvasás?)
Ezzel komoly problémáim vannak. Mármint a deklarált, tudatos kikapcsolódással. Az is hozzátartozik a dologhoz, hogy tulajdonképpen egész évben dolgozom, ritkán marad ki hosszabb időszak. Egyébként – amikor rá tudom venni magam – filmeket, sorozatokat nézek, olvasok (nem eleget), elég sok politikai, közéleti témájú podcastet hallgatok (ez inkább emeli a vérnyomást, mint megnyugtat), a szerelmemmel vagyok, a barátaimmal iszogatok, és szeretek főzni, az ellazít és kiszakít a mindennapok zaklatottságából.

Milyen könyvek, zenék vagy alkotók inspirálnak mostanában – akár a munkában, akár azon kívül? A legtöbb művészeti területen szinte mindenevő vagyok, így zenéből, irodalomból is sokfélét kedvelek. Mostanában megint előszeretettel hallgatom klasszikus dalok, akár ismert popslágerek szimfonikus átiratait. Könyvek terén legutóbb Tarantino Cinema Speculation-jét olvastam, és Nádas Pétertől a Szépírás, mint hivatás-t. De lassacskán megint visszatérek a fikcióhoz.

Mi a véleményed az eredeti nyelven nézés kontra szinkronizált változat vitájáról? Szerintem ez nem egy ördöglakat: minden kulturális termék, alkotás a születése nyelvén autentikus, és kész. Kár lenne tagadni. Minden színészi alakítás akkor teljes, ha a szereplő hangját is a helyszínen forgató, átélten, hosszú felkészülés után játszó művész tolmácsolásában halljuk. A szinkron a kényelmet, a hazai kontextusba ágyazást szolgáló reprodukció, újraírás, rájátszás, részleges újrarendezés. Kényelmi, kulturális és a hagyományokat érintő szempontokból is van létjogosultsága és funkciója a szinkronnak, arról nem beszélve, hogy remek szakemberek és művészek dolgoznak ezen a területen – de ha valakit ez nem érdekel vagy egyenesen zavar, nyugodtan nézze eredeti nyelven a filmeket, sorozatokat, pláne, mivel ez a nyelvtanulásban elég sokat tud segíteni. Azt a kérdést kell feltenni, mi a célom az adott alkotás megtekintésével, milyen formában vagyok rá kíváncsi, mi esne jobban. Azt kell választani, ami jobban esik.

Ha nem lennél szinkrondramaturg, mi lennél? Melyik másik művészeti vagy kreatív pálya vonz?
Tény, hogy az elmúlt években elsősorban szinkroníróként definiálom magam, és az olyan népszerű sorozatok magyarítása miatt, mint például az Emily Párizsban, az Úriemberek, a Squid Game vagy a Wednesday, ezen a téren „látszódom” leginkább, de emellett aktívan dolgozom szinkronszínészként és időnként színpadon is, több drámaszövegemet játsszák itt-ott, és alkalmilag közéleti témájú véleménycikkeket is publikálok. A húszas éveimet azzal töltöttem, hogy megalapítottam és vezettem egy független színházi társulatot, a Spiritát – velük 17 produkciót mutattunk be több budapesti színházban és játszóhelyen, ezek mindegyikét én rendeztem, egy részét magam írtam, nem egyben játszottam is. Izgalmas, szabad és meghatározó alkotói időszak volt. Szóval ez a válasz: a színház az, ami izgat, érdekel és már sokat adott az életemben, és nem elképzelhetetlen, hogy a drámaíráson túl más formában is visszatérek a közelébe.