"Sok mindenben egyezünk Jászai Marival" – beszélgetés Lázár Katival

Három év gyűjtőmunka után mutatja be Lázár Kati a Jászai Mariról készült önálló estjét. A színésznő példaként értékeli elődje alapos szerepfelkészüléseit, célját, hogy folyamatosan feladatokat adott magának.

Hogyan állították össze az előadás anyagát?
Nem csak Jászai Mari naplóját használtuk fel, sok mindent, Pécsi Blanka írásait, a leveleit, Csathó Kálmán két könyvét. Nagyon sok segítséget kaptam az Országos Széchenyi Könyvtárban, ahol leveleket, dokumentumokat gyűjtöttem. Gyalog Eszter és magam állítottuk össze az előadás anyagát. Amikor három éve belekezdtem, éreztem, sok vonatkozásban hasonlóan vélekedem az életről. Nagyon könnyen megértem őt, ráhangolódok a mondataira, gondolataira, érzelmeire. Azért választottuk az előadás címének a Kripli Marit, mert gyerekkorában így nevezte a kis Krippel Marit a többi gyerek. Ez egyben utalás arra is, mennyi fájdalom húzódik a nagy művész dicsősége mögött.

Fájdalmas élete volt?
Borzalmas. Én alapvetően csak a színpadi Jászai Marit ismertem sokáig, ám egy évvel ezelőtt volt szerencsém beszélgetni egy Kanadában élő magyar orvossal, dr. Máté Gáborral, aki írt egy tanulmányt "Szétszórt elmék" címmel. Szóba került köztünk Jászai Mari is, elmondta, az ő szétszórtsága valószínűleg egy gyerekkori traumából származhatott, ezért menekült a valóság elől. Ebből eredt a bizonytalansága, másfelől a kiemelkedő színpadi teljesítménye is.

Ezek szerint személyes az érdeklődése Jászai Mari iránt? Mi foglalkoztatja leginkább: a személye, a színészete, netán a kora?
Mind együtt. Annyit mondogatom az előadás szövegét, hogy ma már másként élem meg, mint amikor hozzákezdtem, három éve. Rengeteg minden feltárult közben bennem. Jászai megmutatja azt is nekem: nagyon sok türelem szükséges mindenhez az életben. Nem szabad kapkodni, ahogy a mi világunk teszi.

Más életritmus rajzolódik ki abból a korból? Mennyire szimpatikus az akkori Önnek?
Nem hiszem, hogy ő kevésbé lett volna rohanós, mint mi vagyunk ma. Folyton adott magának valamilyen feladatot, elsősorban a színészetben, a szerepekben, de azon túl is. Nyelveket tanult meg, az ötvenes éveiben kezdett el zongorázni. Mindig hajtotta valami. A halála előtt ezt mondta: "Mi az élet célja? Nagyon élni - mert a mozgás fejlődés, beteljesülés, a megállás semmi, a meghalás. " De felteszi azt a kérdést is: az egész élet csak egy körforgás lenne, csak áltatjuk magunkat? Nagyon érdekes nő volt, ambivalens, összetett.

Színészként tanul tőle?
Rengeteget. Írt szerepelemzéseket, azokból is válogattam részeket. Nyilván vannak ezekben túlzások, hiszen majdnem vele kezdődött igazán a színészi míves munka itthon. Alaposan, mélyen foglalkozott a szerepeivel. Biztos rajta kívül is voltak más nagy színészek abban a korban, mégis rá emlékezünk leginkább, ő maradt fent, az igényessége miatt. A legszigorúbb bírájának saját magát tartotta, persze, ez néhol túlzó, sőt komikus. A jó és a még jobb felé törekedett folyton. Azt is meg lehet tanulni tőle, hogy a színésznek időt, figyelmet kell adnia arra, hogy a szerep elkezdjen működni rajta keresztül. Ez gyakran bizony sok időt vesz igénybe.

Egyedül áll ki az előadásban a színpadra. Mekkora kihívás ez Önnek?
Bevállalom és felvállalom az ő életét. Manapság azt hallom, a monodrámák, különösen, ha nő adja elő, nem érdeklik az embereket, csak idősödő asszonyok töltik meg a kulturális helyeket, akik igénylik a férfi szereplőt a színpadon ...Én nem nézném le ennyire a közönséget. Meglátjuk, a puding próbája az evés!

Csicsely Zoltán