Soltész Rezső: „Hálás vagyok a rajongóimnak, hogy szeretnek és kitartanak mellettem.”

Tinédzserként Shadows-t és Beatles-dalokat játszott, majd a „Ki mit tud?” színpadán világossá vált a számára, hogy a zene számára nem hobbi, hanem életforma lesz. A beatkorszak lendületéből indult, a Corvinával robbant, majd szólóban hódította meg a közönséget – azóta is generációk éneklik vele: Szóljon hangosan az ének!

Hogyan került kapcsolatba a zenével?
Ez egy nagyon régi családi történet. Édesapám a II. világháború végén az amerikai hadifogságból egy gitárral tért haza. Gyerekkorunkban sokat gitározott nekünk és mivel a 60-es éveket a gitárzene mindent áttörő ereje határozta meg a fiatalság számára, ebből mi sem maradhattunk ki. Imádtam a dalokat, amiket Cliff Richard, a Beatles és a Rolling Stones, meg a többi zenekar, egyszóval az angol sztárok énekeltek, és ezért, no meg a lányok miatt elkezdtem komolyan zenélni tanulni, zongorán, később gitáron, és felléptem az iskolai rendezvényeken a Toldy Gimnáziumban. Az áttörést és az igazi sikert – a Rangers, illetve a Ki mit tud? hozta meg, ahol tudatosult bennem, hogy a zene nemcsak a hobbim, hanem a munkám és az életem lesz.

Milyen zenei hatások inspirálták?
Az angolszász forrásokat már említettem, de közben itthon is elindultak a Táncdalfesztiválok, ahol az Illés, Omega, Metró már magyar nyelven énekeltek és ez nagy hatással volt rám is. Nemrég, Teenager-rel (Bródy János, az Illés zenekarban játszott– a szerk.) találkoztam, és arról beszélgettünk, hogy milyen nagy hatással volt ránk az angolszász zene. Volt egy közös koncertünk az akkori MOM kultúrházban, ahol eljátszottuk a Hóesésben című dalomat, amit az Utcán című Bródy dal ihletett! Tombolt rá a közönség. Olyan volt az egész, mint a nagy sztárok koncertjein. Bródy nagyon megdicsérte és ettől kezdve mi is ontottuk a saját számokat. 

Milyen kihívásokkal kellett szembenézni abban a korban a hazai zenekaroknak?
Mi voltunk magunknak a kihívás, azaz mi csináltuk a problémákat. Nagyon sok új zenekar alakult ebben a korszakban, többek között a Korál, a Hungária, a Scampolo, az Echo, hogy csak néhányat említsek – izgalmas mozgolódás indult el ebben az időszakban.

Az Szóljon hangosan az ének című dal óriási siker lett. Érezte akkor, hogy ebből ekkora sláger lesz?
Egyáltalán nem, igazából nekem az volt a belső indíték, hogy maga a dal rólam szóljon. Például az „eltörött a gitárom” című sor a zenekaros múltamat zárja le, azt szimbolizálja, a „született egy dal” sor pedig az új kezdetet, hogy szóló énekes lettem. A dal különben kifejezetten a fesztiválra készült, zeneileg pedig az a különlegesség, hogy a végén a refrénben van két taktus szünet, ami még izgalmasabbá teszi, mert utána már mindenki ütemre tapsol, ami ma is fantasztikus érzés nekem. Egyszer Cliff Richarddal léptem fel Pozsonyban, aki az egyik dalában ugyanezt alkalmazta. Nos, innen ered ez az újítás, amit beleépítettem a Szóljon hangosan az ének fináléjába és ez – kártyanyelven szólva – mindent vitt.

Hogyan látja saját zenei stílusának fejlődését az évtizedek során?
Jelentősen fejlődött a stílusom, hiszen annak idején egy szál gitárral kezdtem, azután zenekarral folytattam, amit egy nagyon sikeres szóló karrier követett, az elmúlt év végén a karácsonyi időszakban pedig szimfonikus zenekar kísért a koncertjeimen. A tavaly megjelent dupla lemezem – a Legyen szép és boldog a karácsony – is így készült. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy az eddigi zenei tevékenységemért Fonogram életműdíjat kapjak. Az eddig eladott több mint 2 millió hanghordozó gondolom magáért beszél. Egyébként napjainkban egy unplugged akusztikus előadásra készülök, amivel tulajdonképpen visszatérek az alapokhoz, ahol a gitár és az énekhang dominál, más nincs, illetve Jung Norbi lesz mellettem, aki gitározni is tud, úgyhogy amellett, hogy újra kézbe veszem a gitárt, biztos kezekben leszek.

Volt-e külföldi előadó vagy zenekar, akik nagy hatással volt Önre?
Rajongok például Tom Jonesért, bár nem az én stílusom, de a hangja még nyolcvan felett is fantasztikusan szól, ráadásul folyamatosan koncertezik, nemsokára újra jön Budapestre. Aztán ott van Neil Diamond, Julio Iglesias, akiknek a hatását a saját stílusom is tükrözi. Toto Cutugnót sem hagynám ki a felsorolásból, akivel közös koncertem is volt az egykori Budapest Sportcsarnokban.

Mennyire volt nehéz az átmenet a szólókarrierre a Corvina után?
Nagyon. Olyan élményeim vannak, amiket emlékként már nehéz visszaidézni. A zenekar tulajdonképpen egy olyan burok, amely szinte mindentől megvédi a zenészt: megoszlanak a feladatok, öten dolgozunk a sikerért, de a felelősség mégis a zenekarvezetőé. Amikor ez lekerült a vállamról, felszabadultam, viszont ugyanakkor nehéz is lett, mert megszűnt az a bizonyos „védőburok” körülöttem. Egyébként 1980-ban Bakuban estem át a tűzkeresztségen. Egy nemzetközi koncert sorozatról beszélünk, a Moszkvai Olimpia évében. Azt hiszem, másodikként léptem színpadra, tízezres közönség előtt, egy vietnami kislány után. Előkerült a basszusgitár is, a tömeg tombolt, pedig csak egy három dalból álló blokkot adtam elő – nem engedtek le a színpadról, ismételnem kellett. Akkor éreztem, hogy ott történt valami velem, onnantól számítom magam énekesnek! Nagyon szép emlék ez nekem. 

Milyen változásokat tapasztalt a magyar zenei világban a pályája kezdete óta? Mit gondol a mai magyar könnyűzenei színtérről? Van olyan előadó, akit különösen tehetségesnek tart?
Folyamatosan változott körülöttünk minden: a zenei stílus, a hangzás vagy az előadásmód. Velünk együtt változott az egész zenei világ. Megjelent a hazai zenében is egyfajta egyéni hangzásvilág, megváltoztak a szövegek, új bandák és énekesek tűntek fel saját, egyéni kifejezésmóddal. Jó példa erre Azahriah, akinek megjelenése minden eddigi szabályt felborított, és a közönség láthatóan élvezi ezt. Ez már egy másik világ, zeneileg legalábbis biztosan az. Mellesleg szerintem ez az élet rendje, és nagyon jó, hogy az új generációk nyitottak az új stílusokra, az újdonságra, hiszen ez az ő zenéjük…

Hogyan viszonyul a rajongók szeretetéhez és ennyi év után is kitartó támogatásához?
A szeretetük éltet, rengeteg pozitív energiát adnak. Nagyon hálás vagyok a rajongóimnak, hogy kitartanak mellettem, és szeretnek, kedvelik a dalaimat, a koncerteken kívül is szoktam velük találkozni.

Milyen érzés, hogy generációk nőttek fel a dalain? Van kedvenc visszajelzése a közönségétől?
Remek érzés az, hogy ugyan több sikeres dalom is van, de szinte az egész ország tudja és ismeri a Szóljon hangosan az éneket, mondhatnám több generáció nőtt fel ezen, ami szinte hihetetlen. Az is nagy dolog, hogy a fellépéseken a közönség mindig együtt énekli velem a legsikeresebb slágereimet.

Ha lenne lehetősége egy álomprojektet megvalósítani, mi lenne az?
A legnagyobb álmom, hogy még nagyon sokáig énekeljek, szórakoztassam a közönséget, és vidám, kellemes perceket szerezzek a rajongóimnak.

Gondolkodott már azon, hogy egyszer könyv formájában megírja az emlékeit?
A kérdés régóta ott lóg a levegőben… A feleségem, aki a könyvszakmában dolgozott, azt tanácsolta, hogy ne írjak könyvet, mert számos ismert előadóművész életrajzi kötete ott „porosodik” a könyvesboltokban, amit nézni is rossz. Persze van téma, bőven lenne miről mesélni, csak kérdés, hogy a mai digitális korban mekkora az érdeklődés egy nyomtatott életrajzi könyv iránt. Gondolkodtam azon is, hogy érdemes lenne a történeteket felmondani egy digitális „szalagra”, aztán talán majd lesz belőle valami, de az az igazság, hogy egyelőre nincs rá időm. Nagyon aktív vagyok, új lemezem készül és tele vagyok tervekkel, elképzelésekkel, amiket szeretnék megvalósítani. Szóval, ez legyen még a jövő „zenéje”.