"Az otthon már mögötted van, s előtted a világ!" - Hobbit kritika

Kilenc éve már, hogy a fantasy-irodalom ékköve a mozivásznon is befejeztetett. Tolkien világa azonban sokkal többet rejt magában, mintsem hogy megelégedhessünk egy trilógiával - amely nagyszerűsége révén csak még jobban képes fokozni az ember étvágyát. Hosszas huzavona után többek között ezért is született meg A hobbit: Váratlan utazás, amely azonban jóval nagyobb szerepet vállal, mint amiket az angol professzor a lapokra vetett. A kérdés már csak az, vajon Jackson újbóli küldetése értelemmel és erővel, vagy méltatlan módon indul?

A Gyűrűk Ura esetében óriási feladat nehezedett a készítőkre. Adaptálni egy olyan művet, amit a világ minden részén ismernek, megbecsülnek és rajongók milliói szeretnek? Ráadásul mindezt három részben? És mégis sikerült! Új-Zélandon megszületett egy kisebbfajta csoda, amely még ennyi év elteltével se vesztett fényéből. Most viszont egész más a szituáció, egy nagyon kellemes, ugyanakkor korszakalkotónak és roppant mód kiemelkedőnek még véletlenül sem minősíthető kistestvér próbál szerencsét, amely jóval kevesebb, mint a vásznat kitaposott elődje. Kevesebb a belső, egyszerűbb a külső, mégis, bizonyos értelemben képes majdnem elérni, amit a filmtörténeti bátyja.

Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a Jackson-Boyens-Walsh trió megragadta a lehetőséget, hogy Tolkien eredeti művénél jóval többet hozzon el a nézőknek. Míg a könyv voltaképp egy meglehetősen szimpla kincsvadászos kaland, és csak részben előzmény, amely az író igazításainak hála némiképp kapcsolódik a Gyűrűk Ura eseményeihez, addig a film meglehetősen szabadon kezeli Középföldét. Az adaptációknál jellemzőbb az elvétel, azonban A hobbit: Váratlan utazáshoz szinte csak hozzáadtak. Új szereplők, helyszínek, a trilógia kiegészítő írásainak bevételi és átformálásai, inkább nagyobb, mint kisebb változtatások... Ráadásul több morális tartalom és komolyabb heroikus képek is beékelődtek a cselekménybe, amely abszolút jót tett a néhol gyerekesen mesés alapnak.
Ezen lépések egyeseknek öncélú módosításoknak tűnhetnek, másoknak - különösen a rajongóknak - viszont isteni nektárként hathatnak, hiszen minden egyes plusz csak többet ad ebből a varázslatos világból.
Ugyanakkor Jacksonék helyenként túl sokat akartak markolni. Addig duzzasztották a könyv alapján "egyfilmesnek" tűnő kalandot, hogy az hosszúsága - ami már sokaknak elég lehet egy képzeletbeli fejlövéshez - miatt nem kívánt hordalékokat hozott magával. Nézeti magát a film, szó sincs róla, azonban még David Attenborough is zavarba jönne azon, szinte betűnkénti meséléstől, amellyel a már-már az a bizonyos fajta unalom is felrebben az ember fejében, amely a gördülékenység ékeit már a kukában látná. Kiváló példa a fentiekre a túlnyújtott expozíció, ahol még a legfanatikusabbak is képesek lehetnek pofákat vágni a tempó csiga-mivolta okán.

Viszont, ha beindulnak az események, ami azért a mozi jelentős hányadára igaz, akkor kezdődik az ámulat, megbabonáz és magával ragad a mű. Ehhez pedig pusztán annyi kellett, hogy Jackson megint csak eltalálja a komponenseket, és a jól válogatott összetevőket egymáshoz hangolja.
A szereplőgárdára nem lehet panasz, az "új fiúk" tisztességgel teszik a dolgukat, bár a legtöbbjük jelenléte elég "törpnyi". Ugyanakkor mivel lehetetlen lenne több mint tucatnyi irányba szakadni - és értelmetlen is -, Jackson jól választotta ki az arany középutat. Annál is jobb ez, mert így több figyelem jutott a főszereplőt, Zsákos Bilbót megformáló Martin Freemanre. Az angol színész kitűnő választás volt az ifjú hobbit megformálójára, talán még maga Tolkien is csak elégedetten bólogatna honfitársa karakterformálására.
És itt vannak még a régi jó ismerősök, akiket hatalmas öröm újra együtt látni. Ian McKellent - és a roppant kellemes meglepetést okozó Gollamot - leszámítva, aki ezúttal is pompásan alakított, a történet változtatásainak köszönhetően tűnik fel Cate Blanchett, Christopher Lee és még sokan mások - kiknek a sora a további részekben csak gyarapodni fog. Az ő funkciójuk azonban több, mint egyszerű kikacsintás a Gyűrűk Ura-trilógia, vagy gesztus a rajongók felé. Fontos szerepet játszanak a szálak összekötésében, a Középfölde sorsát érintő fenyegetés megismerésében és megértésében.

Ami pedig a külsőségeket illeti, nos, nem túlzás azt állítani, hogy a vizuális és auditív részeknél sokszor azt kívánja az "áldozat", hogy bár megszűnne a külvilág, hogy még véletlenül se vonják el a figyelmét a moziban.
Új-Zéland újfent leveszi az embert a lábáról, nem lehet betelni, fenséges hegyeivel, sűrű erdeivel, fagyos gleccsereivel újfent maga a megtestesült tündérország. Ha pedig hozzávesszük a pazar díszleteket, a kifogástalan jelmezeket és a lehengerlő technikai apparátust - amely szó szerint életre kelti Középföldét, még fapados 3D-ben is -, nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni Jacksonék körítéséről. Mivel A hobbit: Váratlan utazásnak illeszkednie kellett a Gyűrűk Urához, ezért megannyi elem ismerős lehet, ami viszont csak tovább fokozza az élményt. Amikor például először szólalt meg a zene a Megyénél, és látjuk a tizenegy éve már megszemlélt helyet, amely most mégis új, bizton hiszem, hogy sokaknak dobbant egy nagyot a szíve.
Így, kárpótolva minden földi jóval, kevésbé fájdul meg az ember szíve a gyengébb pillanatokkor, amiket a háromórás játékidő magában rejt. Ilyenek főleg a túlzottan bohókás jelenetek, humorosnak szánt, de inkább kínosan gyatrára sikeredett "poénkodások", amelyeknél nem érti az ember, mit keresnek egy ilyen kaliberű filmben, ahol még egy is sok belőlük - a trolloknál viszont pont hogy elkélt volna egy kis alpáriság, túl okosak lettek bamba mivoltuk ellenére. Tény, hogy a Hobbit közel áll a gyermekmesékhez, de nem az igénytelen fajtából. Érdekes egyébként, hogy mintha a stáb keresné a megfelelő egyensúlyt a mese és a komolyabb fellépés között, mert a sok durva rész meglehetős kontrasztot mutat az akár gyerekfilmben is elmehető alkotóelemek között.
Az illúziórombolásból is cseppent pár Bilbó nagy kalandjába, ami még a sötét oldalt is érinti. Valaki szólhatott volna Jacksonnak, hogy ezeket inkább a kimaradt jelenetek közé kellene tenni - vagy oda se...

A hobbit: Váratlan utazást rengeteg oldalról érte támadás, már a megjelenése előtt. A legkényesebb téma a hossz körül alakult ki. Két rész még csak-csak, na de három? Ráadásul mindegyik majdnem három órában? Peter Jackson kapott rendesen, sokan vádolták nagyzással, hogy a film csupán egy újabb munka a cégének és nem úgy áll hozzá, ahogy kéne. Eposzi szintre emelt mozgóképe azonban bebizonyította, hogy továbbra is jó kezekben van a világ egyik legnagyobb mesélőjének egy újabb története. Ugyan néha meg-megremeg ez a kéz, benntartva azt, amit nem kéne, kiejtve hiányzó dolgokat, néha pedig túl sokáig fogja azt, amit rég el kellett volna engednie, azért az ujjak értéket rejtenek.