A háború sámánja

Aki megnézi A háború sámánját, egy életre szóló tanítással gazdagodik. Kim Nguyen (Árnyak városa) Oscar®-jelölt filmje az emberi tűrőképesség határaira kalauzolja el nézőit: valódi felemelő és szívbemarkoló történetet mesél el azoknak, akik elég bátrak hozzá, hogy megtekintsék.

Valahol Afrika szívében, egy eldugott kis faluban a tizenkét éves Komona (Rachel Mwanza) békésen éldegél szüleivel. Az idillt fenekestül forgatja fel a felkelők megjelenése. A nem várt vendégek nem csak a falut dúlják fel, de jóvátehetetlen bűn elkövetésére: saját szülei meggyilkolására kényszerítik, majd pedig elhurcolják a lányt. A felkelők táborában ezek után könyörtelen kiképzés veszi kezdetét. Komona éhsége és félelme egyáltalán nem hatja meg a felkelés vezetőjét, aki a sírásra egyetlen választ ismer, ez pedig a verés. A lány csakhamar alkalmazkodik a körülményekhez, megtanul harcolni, és elsajátítja a túlélés fortélyait. Egy kormánycsapatokkal történt összecsapás után egyedül Komona marad életben. A felkelés feje ezt égi jelnek látja, és bejelenti: mostantól Komona a felkelők sámánja. Hamarosan a felkelők fővezére, a Nagy Tigris elé viszik a lányt, aki harci sámánjának teszi meg Komonát. Csak egyvalaki hallgatja meg a lányt, és hajlandó segíteni neki, ez pedig a Mágusnak nevezett 15 éves fiú. Ahogy telik az idő, a Mágus és Komona lassanként egymásba szeretnek. Rövid boldogságuknak azonban csakhamar kegyetlen véget vet a háború.

Kis idő elteltével Komonát tizennégy évesen és terhesen látjuk viszont. A lány minden erejével igyekszik elfelejteni a múltat, de szülei emléke folyamatosan kísérti. Hamarosan be kell látnia: ha meg akarja védeni babáját a múlt kísértő szellemeitől, akkor ennek egyetlen útja van: vissza kell térnie arra a helyre, ahol született. És innentől hosszú utazás veszi kezdetét…

A rendező megjegyzése:

Tíz éve kezdtem el írni ezt a filmet: nagyjából akkor kezdtem bele, amikor az első egész estés mozimba is belevágtam. Emlékszem, békés reggel volt, és jó szokásomhoz híven átfutottam a hírportálok főcímeit, miközben az írásra készülődtem. És akkor, jószerivel véletlenül, megpillantottam a képernyőn egy keresés eredményei közt Johnny és Luther Htoo nevét. Ez a tízéves ikerpár egyfajta megszentelt alakká vált a lázadó csoportok körében, és ténylegesen a felkelők spirituális és stratégiai vezéreivé lettek. Az ikrek láncdohányosok voltak, és a szóbeszéd szerint volt egy 250000 katonából álló láthatatlan hadseregük.
Hát így történt, hogy kutatásokba kezdtem a gyerekkatonák és képzeletbeli világaik után. Pár év elteltével megszületett a forgatókönyv, egyfajta tiszteletnyilvánításként Afrika igazi hősei iránt: azokról a férfiakról, nőkről és gyerekekről írtam benne, akik hatalmas tűrőképességüknek köszönhetően végül mindig felülkerekednek a háború szörnyűségein. Ezek után a filmet sem forgathattam le máshol, mint a világ egyik legellentmondásosabb helyén: Kinshasában, a Kongói Demokratikus Köztársaságban. Alig léptünk be az országba, elfogott minket az érzés, hogy egy párhuzamos valóságba csöppentünk: valóság és szürrealitás határmezsgyéjére, ahol minden egyfolytában változik, és ahol minden ellentmond mindennek. Még ha nincs is kimondva, hogy történetünk Kongóban játszódik, a párhuzam mindenhol jelen van a filmben. A helyszínválasztásnak köszönhetően találtuk meg a Komonát játszó Rachelt is: az ő nyers színésztehetségére ugyanis egyenesen a kongói utcák forgatagában bukkantunk rá. Egészen rendkívüli találkozás volt.
Ezzel a filmmel el akartam távolodni a korábbi munkáimtól, tiszta lappal szerettem volna indulni; mintha sose forgattam volna azelőtt, és mintha ez lenne életem egyetlen filmje. Mintha csak a jelen pillanat lenne a valóság, semmi más. A színészeim nem olvashatták el a forgatókönyvet a felvételek előtt, és mindvégig jelenetről jelenetre forgattunk. Ennek köszönhetően a színészek sosem tudták előre, mi történik a karakterükkel a következő napon... „Figyelj, Kim, most milyen jelenetet fogunk forgatni?” „Csak indítsd a kamerát, valami úgyis történni fog...”.