Whiplash

Az új, független tehetségeket kereső egyik legnevesebb fesztivál, a Sundance fődíját és közönségdíját is elnyerő film Cannes-tól a miskolci CineFestig kivívta a kritikusok és a nézők egyöntetű rajongását.

Andrew Neyman (Miles Teller) szenvedélye a dobolás. Nem, ez így kevés: az élete a dobolás. A célja a mozgatórugója, a mindennapjai középpontja. Úgy érzi, képes bármire, hogy a legjobb legyen. Ezért is reménykedik benne, hogy egyszer Terence Fletcher (J. K. Simmons), a kiváló dzsessz instruktor kezei alá kerül, és megmutathatja, ki is ő és mit ér valójában. A fiú azonban nem is sejti, hogy egy olyan tortúrába csöppen, ami vagy elpusztítja, vagy a fellegekig emeli.

A film nem egy mozgókép a jazzről, nem dokumentumfilm egy dobosról, nem tényként kezelendő alkotás. Damien Chazelle rendező első nagyobb villanása eszközként és nem célkitűzésként kezeli a zenét, hanem két művészeti ágat felhasználva mutatja be, mi is az a sikerhez vezető rögös út. Andrew lehetne egy bankár, vagy teniszező is, nem számítana, hiszen ez is csak eszköz a szemléltetéshez, hogy lássuk, milyen az, amikor valaki igazán odateszi, és milyen az, amikor valaki gyötör, hogy odatedd. Ugyanakkor örüljünk neki, hogy dallamokra folyik az izzadság, kiváló zenékre reped a bőr és fröcsög a vér a dob membránjára, mert ez a látvánnyal és a mondanivalóval kiegészítve egy minden érzékszervre ható előadást nyújt.

E lenyűgöző produkció két főszereplője, Andrew és Fletcher, a többi szereplő csak asszisztál az ő éles és energiáktól túlfűtött súrlódásához. Damien Chazelle egymásnak eresztette a magát hatalmas leendő művésznek vizualizáló dobost, akit sokan utálnak, és aki azt hiszi, caskis magára van szüksége, és az emberi érzéseket semmibe vevő, szadista és mindenre kész zenetanárt. Simmons elemi erővel zúdul Tellerre, nyúzza, alázza, próbálja a földbe döngölni, hogy kihozza belőle a maximumot és annál is többet, míg áldozata derekasan és elszántan próbálja állni a csapásokat, és elérni mindazt, amit évek óta vizionál. A két színész zseniálisan mozog a vásznon - bár valószínűleg Simmons fogja jobban elvarázsolni a közönséget, ironikus módon pont azzal, ahogy elborzasztja az embereket -, olyan magas lángon ég a feszültség, hogy sokszor a néző érzi kényelmetlenül magát, mintha Fletcher fröcsögései a mi arcunkba hullanának. Az érzelmi hullámvasút drámai útra visz minket, hogy aztán a végső jelenet teljesen ledöntsön mindenkit a lábáról.

A fentiektől működik igazán zseniálisan a film alapmotívuma, vagyis a sikerért folytatott ádáz harc. Az örömzenélés háttérbe szorul, gyakorlás, gyakorlás, gyötrelem, gyakorlás, idegesség, gyűlölet, kétségbeesés, remény, gyakorlás, gyakorlás és bumm, bumm, így megy ez végig. Azért, hogy valaki naggyá váljon, az életben sokat kell szenvedni, és ezt a film kíméletlenül tolja az arcunkba, véresen komolyan. Sokan elítélik a tanárt a módszeréért, ahogy a diákot is sokan elküldenék a sunyiba az önhittsége, flegmasága miatt, de ott van az, hogy mi van, amikor bejön, amikor működik a dolog? Lehetsz egy "ki ha én nem" barom, ha közben a világ legnagyobb művészei közé kerülhetsz? Lehetsz egy utolsó szemétláda, aki jobb, ha nem megy emberek közelébe, ha ezzel gyémántot találsz a szemétdombon? Értékrend és gondolkodásmód, és sorolhatnánk még, de gondoljunk csak bele, mennyire kicsi a határ, ahogy az őrült és a zseni között is, nem?
Aki pedig idáig eljut, annak nincs visszaút. Elbuksz, vagy naggyá válsz, nincs középút, illetve az a totális megsemmisülés, hiszen inkább hulljon alá az ember, minthogy belevesszen a szürkeségbe, és esetleg intézzék el annyival, "szép munka", ami Fletcher szerint a világ legkártékonyabb két szava. És valljuk be, nem mond hülyeséget.

Felkavar és magával ragad. A Whiplash egy olyan intenzív mozgókép, amely ritmusra facsarja ki az embert. És beszélni fognak róla, és foglalkoztatni fogja az embereket, és vitatkozások témája lesz, és felrónak neki sok mindent, ahogy magasztalni is fogják. Pont, ahogy az a nagy dolgoknál lenni szokott: nem fogják elfeledni.