Kovács Patrícia: „A vígjáték talán a legnehezebb műfaj”

Kovács Patrícia meglehetősen sűrű időszakon van túl: a népszerű színésznő ősz eleje óta forgat a TV2 napi sorozatában, a Mintaapák-ban, közben december elején színházi bemutatója volt, emellett havonta 25 előadásban játszik. Most viszont egy ideig nem vállal új színházi munkát, és nemcsak azért, mert elfáradt az elmúlt hónapokban, hanem mert, ahogy ő fogalmaz, nem szeretne kimaradni a saját életéből.

Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az eddigi pályád egyik legintenzívebb periódusa áll mögötted.
Valóban nagyon durva időszakon vagyok túl, és bár pihentebben kezdtem az évadot, mint az előző években, ebből a pihentségből már jó ideje semmit nem érzek. Olyannyira nem, hogy tavaszra le kellett mondanom két színházi felkérést, mert a jelenlegi elfoglaltságaim mellett már egy újabb próbafolyamat is túlságosan kimerítő lenne. Hát még kettő!

Nyilván nem könnyű összeegyeztetni a forgatást a színházi munkáiddal, no meg az életed egyéb területeivel.
Tavaly ősszel úgy készültem a Kaktuszvirág női főszerepére, hogy reggel pár órán keresztül forgattam a sorozatot, majd 10-től 3-ig próbáltam az új darabot, utána mentem a gyerekemért az óvodába, aztán este jöttem vissza színházba, mert átlagban havi 25-öket játszom. Ilyen feszített tempó mellett egyre nehezebb volt koncentráltan és felelősségteljesen dolgozni.

Ha új bemutatót nem is vállalsz az elkövetkező pár hónapban, a film, pontosabban a sorozat forog tovább... Annak idején rögtön igent mondtál a Mintaapák-ra?
Én azt gondoltam, hogy sosem fogok napi sorozatban játszani, mígnem egyszer csak felhívott a széria kreatív producere és közölte, hogy lenne egy visszautasíthatatlan ajánlata számomra. Végül némi mérlegelés után úgy döntöttem, hogy kipróbálom magam ebben a műfajban.

Leginkább miért vágtál bele?
Egyrészt mert egy minőségi produkcióról van szó, egy szerethető történetről, másrészt ami számomra különösen fontos volt: a színészi gárda miatt. A sorozatban szereplő kollégáim többségét nagyon régóta és nagyon jól ismerem, és rendkívüli módon vonzott a lehetőség, hogy velük állhatok a kamerák elé. A második szempont, hogy próbálhattam, így a tévés munka nem szakított el a színháztól, nálam ez is döntő tényező volt. Végül, de nem utolsósorban, az is sokat számított, hogy az öcsém (Kovács Ádám – a szerk.) a sorozat egyik rendezője, és mi ketten eddig még sosem dolgoztunk együtt, úgyhogy a forgatás ebből a szempontból is jó kalandnak ígérkezett.

És hogy ment a közös munka a tesóddal?
Ádámmal nagyon jól dolgozunk együtt, és teljesen úgy működünk, mint egy „normál” színész-rendező páros. Nyilván az azért néha vicces, amikor azzal a kéréssel fordul a kollégákhoz, hogy „a nővéremet világítsátok meg””, de a stáb szereti az efféle kiszólásokat. Amúgy pedig az öcsém nem kivételez velem, és én sem vele. Egyébként nagyon büszke vagyok rá, mert ő is egy igazán józan és bölcs figura, egy kiváló közösségi ember, ilyen szempontból eléggé hasonlítunk.

A sorozatban egy kedves, rokonszenves óvónőt alakítasz. Mondhatni, hálás feladatot kaptál. Te is így érzed?
Linda néni szerepe mindenképpen hálás feladat abból a szempontból, hogy ha például egy az alapkarakteremtől nagyon eltérő figurát kellett volna megformálnom, akkor nem vállaltam volna el a feladatot, mert azt gondolom, hogy egy napi sorozatban az a jó és az a szerencsés, hogy ha a színészek önazonosak a szerepükkel. Egy naponta futó széria szereplőiként rengeteget szerepelünk a tévében, hiszen a hétköznapokon minden este a képernyőn vagyunk, és ha a tévés szerepemben egy hasonló embert tudok mutatni, mint amilyen valójában vagyok, akkor az nem fogja „ütni” a meglévő színházi szerepeimet. Azt gondolom, hogy a nézők könnyebben azonosulnak azzal, ami igazi, ami természetes. Ezzel szemben ha egy nagyon elrajzolt karaktert kellett volna megszemélyesítenem, akkor féltem volna attól, hogy a közönség nehezen fogad el egyik vagy másik színpadi szerepemben.

Ez a televízió hatalma!
Azt, hogy a tévésorozatoknak milyen hihetetlen erejük van, már annak idején a Válótársak-nál megtapasztaltam, pedig abban a szériában egy mellékszereplőt, egy kardiológust alakítottam, De amikor a lakásunkhoz közeli kisboltban elkezdtek doktornőnek szólítani, akkor tényleg azt éreztem, hogy hűha... Most azt várom, hogy mikor leszek Linda néni a 6-os villamoson (mosolyog).

A szerepedből adódóan sokat forgatsz gyerekekkel. Hogy boldogulsz az ifjú kollégákkal?
A főszereplő gyerekek mostanra már teljesen belerázódtak a tévés munkába, és velük már abszolút partnerként tudok, tudunk együttműködni. Ők tényleg fantasztikusak! Az elképesztően feszített tempó ellenére remekül veszik az akadályokat. Közülük többen született tehetségek szerintem. Azért viszont embert próbáló, amikor egész nap óvodai jeleneteket veszünk fel húsz gyerekkel, olyankor nem győzöm elégszer megjegyezni, hogy minden tiszteletem az óvónőké! Rendkívül nehéz meghúzni azt a határt, hogy a gyerekek számára megközelíthető legyek, hogy a kicsik felszabadultan viselkedjenek velem, és bizalommal legyenek irántam, de közben meg nem szabad megfeledkeznem arról, hogy mégiscsak komoly munkáról van szó.

Annak idején te is gyerekként kezdted a szakmát. Ez segít abban, hogy jobban átérezd a helyzetüket?
Tizenhárom éves korom óta vagyok színpadon, akkor kerültem be a Budapesti Operettszínházba. Már ott megtanultam, hogy az a gyerek, akit a nézők többnyire csak egy cuki, bűbájos kölöknek látnak a színpadon, ugyanolyan kemény munkát végez, mint a felnőtt színészek.

A beszélgetés elején említetted a Kaktuszvirág című vígjátékot: az Orlai Produkció legújabb bemutatójában a női főszerepet alakítod. A bemutatón láttam az előadást, és nagyon tetszett. Jól áll neked Stephanie karaktere, és remekelsz a szerepben. Szereted?
Nagyon! Annak ellenére – vagy épp azzal együtt –, hogy rendesen megszenvedtem vele. A pályám során játszottam drámát, kortárs darabot, musicalt, azt hiszem, az operát kivéve minden műfajban kipróbáltam magam, de most azt mondom, hogy a vígjáték talán a legnehezebb műfaj. Főleg ha olyan fáradtan próbálja az ember, mint amilyen kimerült én voltam akkoriban.

Pár évvel ezelőtt az egyik kollégád ezzel kapcsolatban azt mondta: „A vígjátékok nagy titka, hogy a komédiát komolyan kell játszani, aki nem így tesz, az jó eséllyel zsákutcába fut.” Egyetértesz vele?
Teljes mértékben! Ha ez nem könnyed, ha nincs meg a ritmusa, ha nem kellően gyors, ha nem működik minden percre pontosan, és ha nem vagy jelen minden pillanatban, akkor az alappillérek inognak meg, és az egész a lényegét veszti. Egy vígjátéknál ha az ember nincs fizikailag és agyban is maximálisan kipihenve, akkor az egy nehéz menet. Nekem elég jó a ritmusérzékem, de az őszi próbák több szempontból is kihívást jelentettek. Még nem mertem összeszámolni, hogy hányszor öltözöm át az előadásban: egy perc kiengedés nincs, mert amikor nem a színpadon állok, akkor jelmezt cserélek, táskástól, cipőstől, mindenestől, Az is egy elképesztő koreográfia, ami ott a takarásban zajlik...

Tényleg színészt próbáló lehetett...
Megkockáztatom, hogy életem legnehezebb próbafolyamata volt a Kaktuszvirág-é, mert a testem és a szellemem egyszerűen leküzdötte az akaratomat, és ha nem lett volna egy nagyon koncentrált főpróbahét és nem Novák Eszter rendezte volna az előadást, akit én vakon követek bármin is dolgozzunk együtt, akkor nem sikerült volna ezt így véghez vinni. Tehát végül is roppant szerencsés vagyok, hogy ismét összehozott bennünket a sors, mert Eszter az ő végtelen türelmével és a sziklaszilárd pedagógiájával kihozta belőlem a maximumot, de ez másnak nem ment volna.

Ha jól értem, ebben az évadban már nem próbálsz új darabot.
Az elkövetkező hónapokban biztosan nem, mert muszáj néha lassítani. Ha csak az előadásaimat játszanám, az is bőven elég lenne. Hozzáteszem, ha nem lenne egy ilyen csodálatos anyukám, meg egy csodálatos ex-férjem, akkor nagy bajban lennék, ugyanis az ő segítségük nélkül nem boldogulnék. Rendkívül hálás vagyok nekik ezért, és szerencsésnek érzem magam, amiért ilyen támogató, biztos hátteret tudhatok magam mögött, de így is iszonyatosan nehéz időszak áll mögöttem, Túl vagyok, vagyunk ezen az őszön, de be kellett látnom, hogy ez így, ebben a tempóban nem mehet tovább. Azt éreztem/érzem, hogy fáradok, miközben egyre kevésbé találom az örömömet a munkámban, mert az egész életem csak erről szól. És közben elfelejtem élni az életet, ami senkinek nem jó hosszú távon. Ezért is döntöttem úgy, hogy most egy kicsit megállok.

Fotó: TV2 és Takács Attila
Szűcs Anikó