A hallgató imája

Azon kevés újságírók közé tartozom, akik érzik a hatalmat a publikálásban, és egy fontos, komoly egésznek látják a cikket. Negatív hangvételű kritikák csak érvekkel együtt születnek, és azokban az indulatoknak helyük nincs. Általában, ha kezembe-fülembe akad egy-egy olyan lemez, ami nagyon nem jön be, akkor elsüllyesztem a többi halomcédé közé, vagy elajándékozom, s nem írok róla. Ákos ilyen szempontból mégis kikerülhetetlen, hiszen rajongójának vallottam magam kamaszkorom javarészében.

A Lángoló Gitárokon nagyon eltalált cikket lehet olvasni A katona imája lemezről, s őszintén megmondom, egy ideig gondolkodtam is, hogy egyszerűen csak belinkelem, merthogy szinte teljesen egyezik a véleményem mista gondolataival.ő

Mégsem így lett. Itt ez a cikk Ákosról. Két dolog, amit biztosan elkerülök: nem fogom isteníteni, és nem fogom lehúzni(utólag belátom, ezt nem tudtam elkerülni). Egyszerűen csak vázolom, mit érzek. Amikor egy albumot hallgatok, a legfontosabb számomra az energia, a hangulat. Ennek áradnia kell, és egyből érzem, hogy pozitív vagy negatív a kisugárzása, a miliője az adott zenének. A szöveg, a hangszerelés csak ezután jön. Kezdő és technikailag még olykor gyenge csapatoknál találkozom vele néha, hogy a zene, az ötlet, a feeling nagyon megvan, mégis ront rajta a minőség. De azon lehet javítani gyakorlással meg jobb cuccal. De a lényeg az ott van már náluk is. Ezen a vonalon indulok el Ákosnál. A régi nagy slágerei, tehát nagyjából az első hét nagylemezének minden száma ütött. Volt benne egy nagy adag keserv, szomorúság, de ugyanakkor ott volt mellette - mint egyensúlyban tartó erő - a lázadás, a lendület, a dinamizmus és a pozitív világlátás. Ehhez társultak a jó, eredeti szövegek, az érdekes, egyedinek mondható Ákos-hang és a kiváló hangszerelés.

Az Új törvény lemezénél már éreztem, hogy kicsit más irányba megy el a stílus és a szöveg. Ez még nem is baj, hiszen jó, ha megújul egy zene. De – az utána következő koncertek és albumok fényében – egyértelműen látszik, hogy Ákos irányt váltott. Félreértés ne essék, egyáltalán nem biztos, hogy ezt ő is így gondolja, vagy tudatában van. És nem kell támadásnak sem venni, kedves Ákos fanok, nem azt írtam, hogy rossz, vagy gagyi lenne a zenéje. Arról van szó, hogy egyfajta üzletiesség került előtérbe. Az egymás után kiadott koncertlemezek, a rengeteg turné, a maxik, az egyéb kiadványok mind jól mutatják, hogy mennyire a pénz beszél. És sajnos számomra az újabb lemezeknél is ez érződik. Ahogy a már említett Lángoló Gitárok cikkben is megfogalmazták, Ákosnál a precizitás és a tökéletességre való törekvés az első. Annyira, hogy pont a lényege vész el a művészetnek. Az ihlet, a valódi alkotás. Nem az a lényeg, hogy mennyi időt ül a lemezen, hanem hogy hallani, minden egyes hang tökéletesen van odarakva, meggondoltan. Túl tökéletesen, túl meggondoltan. Márpedig szerintem a zenénél - éppúgy, mint más művészeti ágak esetében is – az egyik legfontosabb az önkifejezés, a belső lényeg szabad áramlása kifelé. Persze tudom, önmagában ez nem elég, de elengedhetetlen ahhoz, hogy egy belülről fakadó, őszinte alkotás szülessen. S ez szerintem óriási hiányosság A katona imája című új Ákos lemeznél.

Kapunk egy jól megszerkesztett, kidolgozott zenei anyagot, melyben sok stílust próbálnak olykor ötvözni, elég gyengén. Mert szerintem a fúzió nem ezt jelenti. Elveszik az egység azzal, hogy részekből áll egy szám. Kemény indítás, már-már döngölősnek mondható rock, aztán hirtelen visszaáll és jön a megszokott ének. Monotonnak, egyhangúnak érzem az új lemezt. És itt jön képbe a szöveg. Akármennyire is elfogultak még mindig sokan, nekem az új versek nem jönnek be. Egyrészt nagyon ismétli magát bennük, másrészt pedig túlzottan a mai napi politikára reflektál, amit meg amúgy is már a hátam közepére kívánok. S a talán legfontosabb motívum maga az ének. A tökéletes zenére próbál egy tökéletes éneket produkálni, ami nem sikerül. Lehet, hogy gyengül a hangja, de sokszor szinte falsnak hat, nehezen tudja kiénekelni a magasabb hangfekvéseket. És ami a legzavaróbb, hogy nem árad, és negatív rezgéseket hordoz. Itt visszautalok egy előbbi gondolatomra – ha egy zene hangulatára figyelünk, érezhető, hogy az jól esik, vagy kimondottan rossz érzés hallgatni. Ákosnál most sajnos utóbbit éreztem már az első számnál. Régen ezt elképzelhetetlennek tartottam volna, most viszont egyszerűen ki kellett kapcsolnom, mert szinte idegesített. Mióta megismertem Tiziano Ferro, Andrea Bocelli, vagy - hogy csak magyar példát említsek – Bíró Eszter, Mitsoura, Presser Gábor énekét… Nem pont a hangról van szó, az egy dolog. Vagy tetszik, vagy nem. De nincs meg az plusz, hogy ha csak egymagában megszólal, már fut a hideg a hátamon… Persze nem lenne ez gond, ha nem próbálna meg úgy énekelni, mintha jobban tudna. Ez is egyfajta hiányérzetet kelt bennem. Mert amikor Pici bácsi az Arénában kiül a zongorához egyedül, és elkezd dörmögni, 12000 ember némán hallgatja, s szinte érezni lehet a vibrálást a levegőben.

Az is érdekes, hogy ha végigfutjuk a kommenteket más oldalakon az Ákos-cikkek után, szinte mindenki azt írja, hogy harmadik-negyedik hallgatásra kezd el tetszeni neki a lemez. Vagyis elsőre nincs átütő ereje, és véleményem szerint itt már a név játszik. Ákos, tehát szeretnünk kell, mert ez a név garancia a jóra. Egy elismert, befutott sztár, aki a saját stúdiójában ücsörögve építgeti fel a dalait, és próbál sajnálkozni, fájdalmat érezni a sok rossz miatt, melyet ez a világ nyújt. Egy csóró alter-vagy rockzenésztől érdekes, én jobban elhiszem ezeket a gondolatokat. Jogosnak érzem ilyenkor a kérdést: hiteles ez?

Ezekre jön még rá a durva marketing és PR. A jól megtervezett sablonok, design-elemek. Az új lemezzel új honlapkülső, új Ákos-fotók, új klip, amit természetesen csakis Ákos rendezhetett, s ha egyszerre tudna a kamera mögött és előtt lenni, bizonyára nem is kérne fel szakembereket sem a forgatáshoz. A borító feelingje plakáton, újságban, neten, mindenhol. Egy katona lenne Ákos? A leírtak fényében végülis simán. A popszakma legnagyobb magyar katonája, aki egyszemélyes hadseregével vonul a hazai zenei élet élén. Mindenkinek a kezébe nyomja a 4000 forintos lemezét, a sok duplalemezét, a rengeteg koncertjegyet… Lesöpri a letöltőoldalakról a linkeket, és ádáz harcot folytat a tökéletesen precíz popzenéért. Eljátssza kicsiben az igazán nagy popsztárok szerepét, pedig nem is olyan régen még épp ő énekelte, hogy „egy ideális popsztár…” S közben mit ad vissza? Tökéletes produkciót a színpadon. Érzelmektől mentes, minden századmásodpercében pontosan kidolgozott hangot és képet. Egy hatalmas fal tetején áll, és a sok katonafan soha nem érheti el, hiába nyújtózkodik. A legfontosabb dolog pedig valahol eldobva, a lenézett és apró rétegek által kedvelt igaz zenészekben él: az alázat, a szerénység és a művészet. Végül pedig az ezekből építkező hitelesség.

Szerző: stanley
Fotók: akos.hu