Quimby: Kicsi ország

Előre bocsátom, hogy emlékeim vitorlásának vásznai felduzzadtak, és ahelyett, hogy bevonnám őket, „engedem, hadd menjen”. Vissza a múltba. A főárboc tetején ülve azt lesem, ahol a kéklő ég a horizont mögé bújik.

A karma komikuma, hogy felkértek ezen cikk megírására. Nem is oly rég voltam egy koncerten, azelőtt pedig egy színházi előadáson. Két felvonás,
a darab címe: Quimby Teátrum,
főszerepben: Kiss Tibor.

Felejthetetlen élmény. A józanság mámorában úszva, hol szemet hunyva, távoli tájakon járva, élvezve a szólókat, lépkedve Szilárd billentyűjével a dallamokon, vagy szállva messzire a trombitaszóval. Máskor pedig Tibit próbáltam túlkiabálni, annyira magával ragadott az érzés, a szöveg. Hasonlóak voltak a dalok, mint a lemezen, ugyanakkor teljesen más. Több, sokkal több, sokkal jobb. Mintha egy kép alakjai megmozdulnának. Az ismert ritmusok közé kéretőzik egy gitárszóló, beékelődnek ütős-ritmusok, trombita hangja szakítja el egymástól a máskor oly közeli refrént, és a dalnak sorait. A billentyű csak jön, hozzásimulva a többi hangszerhez, és olyan sunyin vág közbe, hogy akinek nem megy a fejében a szám, észre sem veszi. Pár hang nekem is csak akkor tűnt fel, amikor a lemezt a lejátszóba téve playt nyomtam, és átadtam magam az érzésnek. Elsőre csak összeráncoltam a szemöldököm, és elgondolkodva megállapítottam, hogy már nagyon régen hallgattam ezt a dalt, nem is emlékszem rendesen. De jött még egy, majd újra. Tényleg nem emlékeztem pontosan a lemezen lévőre, mert egy jobb élmény felülírta a memóriámat. Zavart a hiány, de nem volt időm sokat szomorkodni, jött egy meghívás, koncert, barátok, haverok, fesztivál. Nagyon vártam, újra akartam azt a pluszt.

A koncert fele olyan hosszú volt, mint a már említett előadás. És pont az hiányzott itt is, mint a lemezen, a másik fél.

Bár itt volt plusz. A levegőben sör úszott, cigiknek füstje töltötte be a teret, őrjöngött a tömeg, és a távol játszó együttes hangjai egybefolytak a felszálló porral, visszhangként a messzeségből kiabáltak utánunk. Az előadás kevesebb (?) volt. A levegőben harsona és billentyű hangja úszott, a teret Tibi hangja töltötte be, a tömeg székeken ülve tombolt, és az együttes három méterre tőlünk, nekünk, és nem a messzeségnek játszott. Főként akkor lehetett a közelséget érezni, amikor a ’darab’ végső harmadában a színpad szélére ülve, nagy gitárt kicsire, dobot fadobozra, kongát perkára… cserélve, hangosítás nélkül adták elő több szerzeményüket. A nézőtéren olykor akkora csend honolt, hogy a hátsó sorokban is hallottak minden akkordot, máskor pedig együtt énekelt mindenki; kicsik, nagyok. De az is elég személyessé tette az élményt, hogy hol Tibi, hol Líviusz dal és perka helyett mesélni kezdett. Élményeket, próbatermi sztorikat, gondolatokat, kétségeket. Néhol csak mese volt, vagy tán mégis valóság? Mozi is megelevenedett a színházban. Dodi a trombita mögül egy némafilm jelenetébe költözött pár percre.

Erről az egészről egy nagyon elegáns, luxusórákat ’gyártó’ cég jelmondata jutott eszembe:„A kevesebb néha több.”

És hogy mi a komikum? Ezt a frusztráló hiányt orvosolva itt az új stúdiólemez. Hosszú évek (5) várakozása érett most lemezzé, vagy talán inkább az ő munkájuk. (:

Egy teljesen új, még nem hallott dalokat tartalmazó korong. Reméltem, hogy itt a hiányérzet gondolata sem merül fel. A lemez Quimbys, szövegei szigorúan szimbolikusak, megvan a sanzonos hangzásvilág. Miután végighallgattam a lemezt, nem értettem, miért lett a címe Kicsi Ország. A Világfalu jutott eszembe, olyan sokszínű, és annyi hangulat van benne. Akár Kepes András képriportjai, India, Erdély, Tokio, Mongólia.. Vagy a sorozat zenéi, amit Bizek Eminek köszönhetünk. Mind egy külön világ. Egy mesedélutánt hallunk, mely egyszer vad, másszor lágy.

Egészen rockos dalt is találunk a lemezen, aztán ott egy akusztikus gitár hangjaira felfűzött lassú nóta, és egy reggaes, a stílus minden játékosságával, vidámságával. Koncepciót nem sokat találunk a lemezen. Főhősünk nem az intro után indul útnak, és a boldogságot rejtő mezőkre sem a végén ér, tehát nincs ív, ugrándozás van. Hangulatban, nyelvben. A daloknak nem kell igazodniuk semmihez, így nagyobb eséllyel találkozunk majd többükkel a rádiókban, egyéb médiában. Noha a hangsúly az éneken van, zeneileg is nagyon egyben van a lemez. Egyben a hangulattal, méghozzá minden pillanatban. Ettől lesz sokszínű a lemez, mert minden történet más hangulatú. Minden dal egy kicsi ország, egy-egy külön világ eszenciája. A szövegre koncentrálva a politikai jelképektől a vallási szimbólumokig sokféle dolgot megtalálunk, de hogy kinek miről énekel, azt mindenki döntse el maga.

Az új lemez az előzetes elvárásokkal magasra tornázott lécet simán átugrotta. Az album december 18-án jelenik meg hivatalosan, de aki nem bír addig várni, annak az együttes két időpontban egy dedikálással egybekötött premier előtti vásárláson áll rendelkezésére.

December 16-án 18 órakor a MusicLand Budapestben, és december 17-én a Petőfi Csarnokban.

Tracklista:

01. Intro
02. Nem volt kulcsom
03. Ultravaló
04. A bolond meg a gyermek
05. A szebbik nem és a rondább igen
06. Sail away
07. Elvisz a szél
08. Cukrot öntök
09. Turning to the blue
10. Leszek ma én a tiéd
11. Amit kergetek
12. Tébolyda
13. Lepedőország
14. Gekkó Boogie
15. Jekyll és Hyde
16. Kicsi ország
17. Múló idő

Szerző: Padree