Hegedűs D. Géza: „Színház nélkül létezni nagyon nehéz”

A dzsungel könyve című musical rendezőjeként Hegedűs D. Géza ma is jó szívvel idézi fel a Pesti Színházban futó legendás előadás születését, valamint az 1996-os bemutatóját. Ezért is várja örömteli izgalommal a VígSTREAMház közvetítését, amikor is a méltán nagy sikerű zenés darab 25 éves születésnapja alkalmából csendülnek fel a jól ismert dallamok. Emellett persze másról is beszélgettünk, úgyhogy Maugli mellett Lear király is szóba került, no meg a művész úr optimista elképzelése szerinti áprilisi premier, már közönség előtt...

A Pesti Színház egyik legsikeresebb előadása, A dzsungel könyve a negyedszázados évfordulójával kétségkívül színháztörténelmet ír! Egyetértesz ezzel?
Mindenképpen. Az, hogy egy magyar musical egy játszóhelyen, méghozzá ugyanabban a színházban, ahol bemutatták, huszonöt éven át folyamatosan repertoáron legyen: ilyen még nem volt a magyar színháztörténetben.

Huszonöt év távlatából már bizonyára elég távolinak tűnik a premier napja.
Inkább mindig akkor szembesülök az idő múlásával, amikor találkozom azokkal a kedves kollégákkal, Majsai-Nyilas Tündével, Csőre Gáborral, Karácsonyi Zoltánnal, Pindroch Csabával, Dányi Krisztiánnal, Lázár Balázzsal, akik mind-mind játszópajtásaim már régóta, és akik annak idején, egyetemi hallgatóként, a negyedéves növendékeimként az ősbemutató nagyon fontos szereplői voltak. És ha már a színészekről esik szó: hadd említsem meg annak a három kollégának a nevét, akik végigkövették ezt a hosszú két és fél évtizedet, és akik a mai napig szerepelnek az előadásban: Reviczky Gábor mint Balu, Borbiczki Ferenc mint Akela, és Méhes László mint Ká, az óriáskígyó. Ők hárman ma is az oszlopai az előadásnak, és nekik is erősen közük van ahhoz, hogy ez a musical így egyben van, és hogy ilyen minőségben él tovább, mert mind a hárman kényesek arra, hogy az előadás életben maradjon.

Egyszer úgy fogalmaztál, hogy ez a produkció annak idején szerencsés csillagzat alatt született.
Kezdve azzal, ahogy néhány gyerekszobai felolvasásból és azoknak a hatásából egyszer csak megszületett az ötlet: milyen jó lenne ebből az anyagból egy musicalt létrehozni. Csodálatosan inspiráló volt az a hozzáállás is, ahogy a Vígszínház vezetősége, élükön Marton Lászlóval, a teátrum akkori igazgatójával, támogatta ezt a kezdeményezést, és az első perctől fogva segítette, hogy színpadra kerüljön ez az előadás. Az alkotás folyamata mindvégig igazi csapatmunka volt. Gondolok itt Békés Pál íróra, aki már sajnos nincs közöttünk, aki nagyszerű színpadi adaptációt készített Rudyard Kipling novellafűzéréből. És gondolok Dés Lászlóra, aki örömmel vállalta a zeneszerzést, és fantasztikus minőségű dalokat komponált. Laci javasolta, hogy legyen parterünk ebben a folyamatban Geszti Péter is, aki attól a pillanattól kezdve, hogy bekerült a csapatba, nagyszerű alkotótársnak bizonyult. Magába az előadás szövegébe is sok szellemességet csempészett be, nem beszélve azokról a mára már ikonikussá vált dalszövegekről, amik a musical szerves részei. Semmiképpen nem szeretném kihagyni az alkotótársak sorából Imre Zoltánt, aki sajnos szintén nincs már közöttünk, de aki egy korszakos, nagy formátumú koreográfus volt, és szintén rendkívül fontos társunk a munkában.

Számodra leginkább miről szól ez az előadás?
Az a csodálatos benne, hogy miközben az alapvető erkölcsi értékeinkre összpontosít, a középpontjában egy kis ember, egy magára maradt kicsi gyerek áll, aki másnak születik, mint a többiek. Ez a gyönyörű történet az ő sorsán keresztül mutatja be, mit jelent a másságunkkal felnőni és otthonra lelni a világban. Egy idegen kicsi fiú belecsöppen a dzsungel kellős közepébe, és az ő felnőtté válásának a folyamatát követhetjük nyomon, sok izgalmas, kedves, érzelemgazdag drámai helyzettel. Ez a fantasztikus csodavilágot megelevenítő történet megmutatja, milyen sok stációja és küzdelmes beavató pillanata van az emberi életnek, mennyi szeretetre, tanításra és segítőkészségre van szükségünk és milyen sok próbatételen kell túljutnunk ahhoz, hogy felnőtté váljunk és megtaláljuk önmagunkat. Ilyen dzsungelben kell nekünk is elindítanunk az életünket, és a saját tehetségünkkel, a gondolkodásunkkal, a műveltségünkkel, a lelkünkkel és az érzelmeinkkel kell kivágnunk a magunk ösvényét és végigmenni a nekünk rendelt úton. A dzsungel könyve egyszerre szórakoztat és tanít: a darab választ ad sok olyan kérdésre, amelyek az egész életünket végigkísérik. Mi az, hogy szolidaritás? Mi az, hogy család? Mi a magány, a szeretet, a szerelem, a gondoskodás? Mi az, hogy csapat, és mit jelent az, hogy mester és tanítványa.

Ez a musical ma is generációk kedvence. Szerinted mi a titka a szűnni nem akaró népszerűségének?
Egy-egy színházi alkotás általában azért születik meg, mert a kor, a pillanat előhívja. Azért jön létre, hogy tükröt tartson elénk. Az előadásunkban az az érdekes és izgalmas, hogy bár a bemutató óta eltelt huszonöt év, de az ott és akkor felvetődő problémák most talán aktuálisabbak, mint valaha. A siker titka az előadás minőségén túl talán éppen az, hogy a darab ennyire élő; hordozza mindazokat a gondokat, nehézségeket, amelyekkel a mai napig szembesülünk, illetve azokat a felismeréseket, amelyekre ma is támaszkodhatunk.

Nyilván nem én vagyok az első, aki megkérdezi: anno a premier napján sejtettétek, hogy ez ekkora siker lesz?
Nem sejtettük. Azt éreztük, hogy egy olyan minőség született a magyar zenés drámai műfajban, amely különleges, és nem követ semmilyen „bevált receptet”. Amikor 1996. január 28-án bemutattuk a darabot, azt tudtuk, hogy jót csináltunk és hogy a közönség szeretni fogja a produkciót, de arra nem számítottunk, hogy ekkora sikere lesz. Egyvalakit kivéve...

Kire gondolsz?
Marton Laci, az igazgatónk a premier után odajött hozzám gratulálni, és azt mondta: „Most megjósolom neked, hogy A dzsungel könyve a magyar színháztörténet és az életed egyik leghosszabb életű előadása, legnagyobb sikere lesz”. És igaza lett, hiszen ma már azok hozzák el a gyerekeiket, akik valamikor szereplői voltak az előadásnak. Generációról generációra éneklik a srácok a jól ismert dalokat. A minap az egyik ismerősöm újságolta, hogy a kilencéves unokája reggeltől estig a „Dzsungel” zenéjét hallgatja, és már kívülről fújja a dalok szövegét. Engem pedig rendkívül büszkévé tesz, hogy sok-sok embernek, sok felnövekvő nemzedéknek szereztünk, szerzünk örömet vele. Ezért is jelent sokat számomra, hogy január 30-án a 25 éves jubileumi előadást streamelhetjük a Pesti Színházból.

Ha már itt tartunk, hogy viseled a színházi kényszerleállást?
Színház nélkül létezni nagyon nehéz, és ezért rendkívül kreatívan kell jelen lenni a mindennapokban. Én mindenesetre készülök, és az a leghelyesebb szerintem, ha mindenki készül: terveket kovácsol és elkezdi kivitelezni azokat, úgymond készre csinál produkciókat, hogy amikor eljön a pillanat, hogy ismét lehet találkozni a közönséggel, ne akkor kelljen gondolkodni azon, hogy mi legyen, hanem abban a pillanatban felvehessük a fonalat, és folytathassuk tovább azt, amiért vagyunk.

A budapesti Katona József Színház, téged, a Vígszínház “örökös” tagját, meghívott vendégnek, és decemberben mutattátok volna be a Lear királyt, veled a címszerepben. El is kezdtétek próbálni a drámát, mígnem...
Nagyjából a próbaidő felénél tartottunk, akkor november 25-e körül fel kellett függesztenünk a munkát. Egyrészt mert a szabályok, a körülmények ezt diktálták, másrészt előre látható volt, hogy hosszú ideig nem fogunk találkozni a közönséggel. Viszont már karácsony előtt online folytattuk a próbafolyamatot, az ünnepek utáni időszaktól pedig igen intenzíven próbálunk a rendezővel, Zsámbéki Gáborral, a Zoom program segítségével. Este hét és nyolc óra között kezdünk: mindenki ül a maga kis otthoni territóriumában, lehetőleg a lakásának a leginkább hangszigetelt helyiségében, hogy az intenzív, szenvedélyes próbánkkal ne zavarjunk másokat. Én speciel a konyhánkban ülök, mert az kellőképpen szeparált, és így aztán ott tudok létezni...

Milyen érzés így próbálni?
Nagyon hasznos és igazán motiváló a helyzet, mert folyamatosan inspirálva vagyunk. Jól haladunk, egyre elmélyültebben járunk az anyagban, szerencsére térben is tudunk tájékozódni a képzeletünkben, mert ugyebár egy hónapon át a színpadon próbáltunk, díszletek között, jelmezben...

Azt gondolom, hogy ha majd visszatérhetünk a színházba, akkor még egy hónapnyi intenzív munkával összeáll az előadás olyan formába, hogy a közönség elé léphetünk vele. Az én optimista elképzelésem szerint április közepe táján már lehetséges, hogy elindulhat az életünknek ez a része. Mindenesetre az anyag forró, folyamatosan izzítjuk, elevenen tartjuk. És virtuális tér ide vagy oda, nagy öröm találkozni a kollégákkal, még ha csak a tabletem osztott képernyőjén sorakoznak is a drága színészek. Mindenki ott van a maga világában, de mégis hihetetlen jókedvben, nagyon hasznosan és okosan tudjuk a dolgokat életben tartani. A Katonában is nagyszerű társulattal dolgozom, és jól megy a közös munka, mert az első pillanattól kezdve befogadtak, kíváncsian és szeretettel vesznek körül. Egyébként közöttük is van sok régi barátom, meg egykori növendékem, úgyhogy velük-köztük is úgy érzem magam, mintha egy nagy családban lennék.

Szűcs Anikó
Fotók: Dömölky Dániel és Gordon Eszter