„Julika szerepe sokat formált a személyiségemen” – beszélgetés Szilágyi Csengével

Legutóbb egy évvel ezelőtt beszélgettünk, amikor is Szilágyi Csenge egyik bemutatóból a másikba esett, és ez a mostani évadban sincs másképp. A fiatal színművésznő szeptember óta két premieren van túl, és mindkét új szerepében remekel, amit mi sem bizonyt jobban, mint hogy a Vígszínház társulatának titkos szavazása alapján december végén ő vehette át a Ruttkai Éva-emlékgyűrűt A diktátor és a Liliom c. előadásokban nyújtott alakításáért.

Októberben A diktátor nyitotta a víges bemutatók sorát: a női főszerepet, Hannát játszod Eszenyi Enikő rendezésében. Az előadás azóta is nagy sikerrel fut…
És mindannyian nagyon szeretjük! (Mosolyog.)

A címszerepet alakító ifj. Vidnyánszky Attilával színészként most először dolgoztatok együtt. Hogy ment a közös munka?
Remekül! Attila hihetetlenül inspiráló személyiség, és roppant alázatos művész, alkotó. Azt hiszem, mondhatom azt, hogy hamar kialakult közöttünk az a fajta partnerség, amely a bizalmon alapul, és ez nagyban megkönnyítette az együtt gondolkodást és a közös munkát. Nagyon jó vele dolgozni!

A szerepedhez hogy viszonyulsz?
Örömmel játszom, mert jó feladat. Hanna alapvetően egy erős nő, és mindvégig próbál is annak látszani, de közben meg nagyon is esendő és naiv. Tetszik, ahogy minden körülmények között harcol az igazságáért: kifejezetten szeretek olyan karaktert megformálni, aki erős igazságérzettel bír. Ugyanakkor meg, hiába nehéz és kiábrándító az élet körülötte, Hanna megpróbál felülkerekedni a környezetében zajló eseményeken, és a pozitív hozzáállásával erőt és energiát adni másoknak is.

Az előadás egyik érdekessége, hogy görkorcsolyáztok is benne. Ez a különlegesség mennyire volt kedvedre való?
Én kimondottan bírom azt, ha a rendező efféle „extrákkal” színesíti és szövi át a produkciót, mert a színésznek mindig próbatételt jelent, ha új dolgot tanulhat. Imádom, hogy tánc is van benne, meg hogy ritmusra kell dolgozni. Én ugyanis zenés színész osztályban végeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és a mesterség óránk sokszor szólt arról, hogy egy történetet zenére, ritmusra kellett elmesélni… Anno az osztályfőnökeimmel, Novák Eszterrel és Selmeczi Györggyel rengeteg ilyen kis ritmusos etűdöt csináltunk, sőt, továbbmegyek, még Chaplin-vizsgánk is volt, amikor ki kellett választani egy adott Chaplin-jelenetet, és azt, tehát a mozgását, a jellegzetes mozdulatait egy az egyben a zenére, ritmusra le kellett másolni. Ez, vagyis a „másolás művészete” megint csak nagy kihívás egy színésznek, főleg ha egy ilyen nagy formátumú, zseniális embert kell utánoznia, mint Charlie Chaplin.

December közepe óta Molnár Ferenc remekművének - és egyben az egyik legkülönlegesebb drámájának – a női főszerepében remekelsz a Vígszínházban. A Liliom-ot ifj. Vidnyánszky Attila állította színpadra. Mit szóltál ahhoz, hogy Julikával egymásra találtatok?
Borzasztóan örültem ennek a lehetőségnek, és közben nagyon meg is lepődtem. Nincsenek, sosem voltak szerepálmaim: ami jön, amelyik feladat rám talál, mindig arra próbálok koncentrálni, de azért valahol tudat alatt mégiscsak vágytam rá, és titkon bíztam abban, hogy egyszer egy rendező meglátja bennem Julikát.

Mígnem Attila meglátta… Miért izgatott ennyire ez a karakter?
Azért, mert azt érzem, hogy ez a szerepem sok szempontból más, mint az eddigiek. Annyira kevés szóval él ez a lány, olyan tiszta, tisztességes, őszinte, és olyan határtalan feltétel nélküli szeretet és szerelem van benne, ami nagyon ritka az életben. Julika az a típusú lány, aki teljes mértékben félre tudja tenni magát, és erre csak az igazán nagylelkű nők képesek: azok, akiknek akkora szívük van, hogy belefér az egész világ, miközben magukat hátulra sorolják… Julikával találkozni, az ő figuráját megszemélyesíteni - csodálatos érzés és felemelő feladat! Ezért is kellett teljesen máshogy is próbálni ezt a szerepet, mint az korábbiakat.

Ezt hogy érted?
Mondhatom azt, hogy eddig ez a szerep volt a legnagyobb hatással Szilágyi Csengére mint magánemberre, úgy értem, a személyiségemre. Mert igenis komoly változásokat okozott bennem: például, megtanultam csöndben maradni, adott esetben a háttérbe húzódni, és megtanultam jobban odafigyelni másokra, mint eddig. Julika sokat formált a személyiségemen, de nemcsak az ő karaktere, hanem az egész anyag nagy hatással volt/van rám, mert előadásról előadásra lejjebb tud ásni benne az ember, és saját magában is. A próbák is szokatlanul ihletett hangulatban teltek, és hihetetlen tisztelet övezte az egész munkát: érezhetően mindenkinek fontos volt, hogy odategye magát, akkor is, ha csak két mondatot mond a színpadon, hogy abban is a maximumot nyújtsa, és ezt elmondhatatlanul jó volt megélni.

Ha jól sejtem, azokon a napokon, amikor Julikát játszol, már reggeltől amolyan felfokozott lelkiállapotban várod az esti előadást.
Ez pontosan így van, a liliomos napok tényleg a lelki rákészülés jegyében telnek: olyankor attól kezdve, hogy felkelek, folyamatosan érzek egy belső rezgést és bizsergést, amit nem akarok, hogy megnyugodjon-lecsillapodjon, ugyanakkor ez az egész napos készenléti állapot borzasztóan le tudja fárasztani a szervezetemet, a lelkemet, az idegrendszeremet.

Előadás után az elengedés is ilyen hosszadalmas, vagy van valami praktikád arra, hogy az könnyebben sikerüljön?
A bemutatóhoz közel még nagyon nehezen megy, de aztán ahogy múlik az idő, mindig kitalálom, hogy miként rövidíthetem meg a „lecsengést”. Egyelőre erre még nincs bevált módszerem, úgyhogy most még a Liliom után ülök egy fél órát az öltözőmben, aztán bemegyek a büfébe beszélgetni a kollégákkal, iszom egy pohár bort, és szép fokozatosan „kieresztek” - de ez a fázis valószínűleg egyre rövidülni fog. Annak idején a Pentheszileia Program-nál is így volt: emlékszem, a premier után egy jó ideig az egész estém az elengedéssel telt: sokáig olyannyira az előadás hatása alatt voltam, hogy csak lefekvéskor tudtam magam mögött hagyni. Most pedig már elég annyi, hogy előadás után lezuhanyzom, aztán jól megrázom magam, és máris Szilágyi Csengeként lépek ki az öltöző ajtaján.

Ez a negyedik évadod a Vígszínházban. Megtaláltad a helyed a társulatban?
Szerintem igen (Mosolyog). Ráadásul most valahogy nagyon érzem a társulatot, ami túl azon, hogy biztonságot ad és elégedetté tesz, rendkívül motiváló is. Persze nálunk is van fluktuáció, ahogy más színházakban is, de most egyértelműen azt érzem, hogy erőteljesen elindult valami a Vígben: hogy nagyon erős a „mag” a színházban.

Nyilván azért is gondolod így, mert sok a fiatal színész a csapatban.
Talán azért is, de az idősebbekkel kapcsolatban is abszolút pozitív érzéseim vannak (Mosolyog). Mostanra már szinte mindegyikükkel dolgoztam együtt, tehát mindegyikükkel megvan az a bizonyos kis kapocs, és mindenkit nagyon szeretek! Fontosnak tartom azt is, hogy nincs szakadék a generációk között, és nincs klikkesedés, ugyanakkor van kölcsönös egymásra figyelés és törődés. Ők is odafigyelnek a mi munkáinkra, nem csak mi igyekszünk minél több mindent ellesni az idősebbektől. Átjárunk egymás próbáira, és őszintén drukkolunk egymásnak. Úgy gondolom, hogy most nagyon jó energiák összpontosulnak a Vígszínházban, és amióta itt vagyok, ezt most először érzem igazán.

Szűcs Anikó
Fotók: Dömölky Dániel, Szkárossy Zsuzsa