Lovas Rozi: „Soha nem elégszem meg azzal, ami van”

Az Orlai Produkciós Iroda legújabb készülő előadásában, az Egy fenékkel két lovat című Goldoni-átiratban Lovas Rozi játssza az egyik főszerepet. A színésznővel beszélgettünk a szerelmét kereső, férfiruhában lavírozó és különféle bonyodalmakba keveredő Rachel karakteréről, feloldódásról, a civil- és színész-én határairól és a benne bujkáló kisördögről.

Pelsőczy Rékával, a darab rendezőjével dolgoztál már korábban? És a többiekkel? Nem. Sokan játszunk a darabban, szoros az időbeosztás, a jelenetek beosztása, nagyon koncentrált, csak a munkán és a jeleneteken keresztül találkozunk. Én kifejezetten szeretem, ha a színházban ilyen szituációkból fejlődnek ki ismeretségek és barátságok. Persze Réka látott már korábban színpadon, ahogy én is ismerem az ő munkáit, de éppen a mai próbán mondta az egyik mozzanatomra, hogy ő is még csak tapogat engem. A csapat nagy részét egyébként ismerem, sokukkal dolgoztam is. Éppen olyan az arány, ami megad egyfajta biztonságot, hiszen nem teljesen idegen a közeg, de azért van még mit megfejteni belőlük.

Ismerted a darab eredetijét, Goldoni művét, az 1700-as években íródott Két úr szolgáját?
Nem olvastam, de ismertem, láttam már színházban is.

A Richard Bean-féle változat, amiből ti is dolgoztok, egy átirat, némileg a huszadik századi angliai környezetre aktualizálva. Rátesztek erre még egy lapáttal és tovább frissítitek – akár a látványvilágra, akár a szövegre gondolva – vagy tulajdonképpen mindegy is, milyen korban játszódik, annyira univerzálisan működik?
A miliő, amiben játszódik – a 60-as, 70-es évek - adott, ezt tükrözi a díszlet, a jelmezek, a Beatlesre hajazó zenék, nagyon extrém módon azonban az átirat sem aktualizál, már abban a korban sem, amikor keletkezett. Szerepel benne azonban néhány olyan utalás, ami Angliában, az ottani közegben jobban érthető és jobban ül - ezeket lehet, hogy egy-egy, Magyarországra inkább vonatkoztatható dologgal helyettesítjük be. Tulajdonképpen majdhogynem mindegy, milyen korba helyezzük a sztorit, maguk a szituációk nem bonyolultak, rövid, röpke jelenetekből áll. Nem lényegileg nehéz őket megfogni. Olyan az egész, mint egy koreográfia; ritmusszerűen kell összeraknunk, ezért a felkészülésben Duda Éva is segít minket. Már a prózai jelenetek is olyan szintű ügyességet igényelnek, a mozgás is úgy szolgálja a jeleneteket, hogy azokban minél virtuózabb módon létezhessenek a színészek. Olyan darabról beszélünk, amiben el tud szabadulni az ember agya. Minél bonyolultabb szituációkat rakunk színészként magunk elé, a játék annál izgalmasabb lesz a nézőknek is, akik azt figyelik, hogyan tudunk majd kikeveredni belőlük.

Egy vígjátékban a szerepedet tekintve is könnyebb számodra a feloldódás?
A műfajok között abban a tekintetben is nagyok a különbségek, hogy honnan indítjuk el, hol kezdjük el keresgélni magunkban azt a valakit, akiből végül egy szerep születik. Amikor a Sirályon dolgoztunk és Mását játszottam, egész más dolgokra voltam kiélezve, mint most, technikailag is másképp építettem fel a karaktert. Ha egy alkoholista, boldogtalan, feketében járó nővel foglalkozom hetekig-hónapokig, nyilván máshogy használja, dolgozza meg a lelkemet a felkészülés, mint ha az lenne a feladatom, hogy poénokat szórok poénok hátán. De alapvetően én mindig az igazságát keresem annak, akit játszom. Rachel ugyanannyira halálosan szerelmes, mint Mása, és bár teljesen más környezetbe, szövegkörnyezetbe, műfajba vannak belehelyezve ők ketten, ebben mégis nagyon hasonlítanak. Rachel szerepének is megvannak azok pontjai, amelyek nagyon mélyek, nagyon szomorúak és bánatosak. Kissé más aspektusból nézve egy igazán szép és megható történet az övé: beöltözik fiúnak, ráadásul a saját halott ikertestvérének, akit éppen az általa végtelenségig szeretett férfi ölt meg. Meg akarja találni őt, mert nélküle nincs értelme az életének. Ennek a szálnak ugyanolyan izgalmasnak és érvényesnek kell lennie, mint egy tragédia esetében, még ha a fájdalomnak egyfajta nevetségessé kifordított változatát is láttatjuk.

Egy olyan darabban, ami poént poénra halmoz, a karikírozás és a nevettetés a fő mozgatórugója, mennyire nehéz megtalálni és megtartani a határokat, a finomságokat?
Végső soron ez rendezői kérdés, Réka komponálja össze a játékunkat egy zeneműhöz hasonlóan. Hogy a közönség végül mit fog hangsúlyosnak érezni és mit nem, az ő döntésén múlik. Mindent igyekszünk a végletekig kipróbálni, hogy inkább legyen több, amiből aztán vissza tudunk venni, nem félünk a teljesen abszurd, akár lehetetlen ötletektől sem. Ebből fog lecsiszolódni valami, ami még igazi is, de közben baromi látványos és vicces. A határt egyébként valóban nem könnyű megtalálni. A színpadi poénmondásnak van egy nagyon komoly szabályrendszere, még ha kívülről nem is tűnik úgy.
Mostanában főleg vígjátékokban szerepelsz, míg korábban inkább a drámai történetek találtak meg. Tudatosan változtattál az irányon?
Így hozta az élet, nem tudatos választás eredménye volt, de jövőre, úgy tűnik, megint visszatérek a drámaibb karakterekhez. Amikor már a sokadik súlyos szereppel találkoztam, persze előjött bennem az igény, hogy valami könnyedebbet játsszam, de ez csak egy belső, halkan elmormolt sóhaj volt.

Úgy tűnik, meghallgatásra talált...
Igen, és ezt most nagyon élvezem is. Az évek során egyébként valami biztosan változott bennem. Már a pályám elejétől kezdve irgalmatlan tempót kínál számomra a színészet - szerencsére. Nagyon élvezem, ezerszázalékosan vetem bele magam minden munkába. Az ember minél többet dolgozik, annál tapasztaltabb; bizonyos helyzetekről már van tudásom, kerültem már bajba, értek jó és rosszféle élmények is. De azt is pontosan tudom, hogy nincs két egyforma ember, két egyforma próbafolyamat sem. Miközben a szakmámmal foglalkozom, sok minden történik a civil énemmel is. Már tudom, mire vagyok kíváncsi, mivel akarok foglalkozni, így pedig talán eggyel jobban tudom magam a helyemen kezelni.

Hogyan tudod körülhatárolni a civil és színész-énedet?
Szerintem az az egészséges, ha a kettő különválasztódik, mégis folyamatosan kölcsönhatásban áll egymással. Én alapvetően visszafogott és zárkózott vagyok, nehezen nyílok meg az emberek felé, még ha a színpadon ez egyáltalán nem is látszik. A zárkózottságomat azonban a munka képes feloldani. Olyankor a színészi énem nyílik meg és enged meg magának mindent, mond el mindent és dolgozik a saját anyagával. De ez nem egyenlő azzal, hogy a Lovas Rozi-énem kiadna bármit is egy az egyben magáról! Abból, amit belerakok a színészetembe, kicsit lehet ugyan következtetni a magánemberi mivoltomra, de az egy más dolog. Nekem nem megy, hogy csak héttől tízig vagyok színész - előtte is, meg utána is az adott előadás foglalkoztat, vagy amit próbálok. Soha nem tudom úgy bezárni magam, hogy kimondom: na, innentől kezdve akkor ne essen szó a színházról, mert rengeteg gondolatom körülötte forog.

Dömötör Nikolett