Medveczky Balázs: „Sokszor hagyatkozom a megérzéseimre“

A mostani színházi szezon kifejezetten jól indult Medveczky Balázs számára, aki egy a szívének különösen kedves bemutatóval kezdte a szezont. Emellett a szeptember két fontos elismerést is hozott a fiatal színésznek. Az aktualitásokon túl útkeresésről, pályaválasztásról és bátor döntésekről is beszélgettem a Vígszínház friss Junior Prima-díjas művészével.

Egy klasszikus darab premierjével kezdted a mostani évadot: a Vígszínházban szeptember második felében mutattátok be Az üvegcipő című vígjátékot.
Imádtam azt a munkát! Egyrészt ez egy gyönyörű darab, bár azt azért szeretném hangsúlyozni, hogy a miénk nem a klasszikus Üvegcipő, hanem az eredeti műnek egy nagyon ízléses átirata. Ebben a változatban a karakterek sokkal komplexebbek, beleértve az általam megformált Császár Pál figuráját is, és emiatt érdekesebb, színészileg izgalmasabb feladat. A rendezővel, Mohácsi Jánossal korábban már dolgoztam a Szegedi Nemzeti Színházban, a mostani volt a második közös munkánk. Nagyon bírom a módszereit, és azt, ahogyan ő rendez. Például úgy tud két jelenetet szimultán működtetni a színpadon, ahogy szerintem nagyon kevesen ebben az országban. Az sem túl gyakori, hogy egy rendező ilyen nagy bizalommal forduljon a színészei felé, mint ahogy ő fordult felénk. Nagyon szeretem ezt az előadást, és benne az egész csapatot. A mi négyesünk pedig, Waskovics Andreával, Stohl Andrással és Kovács Patríciával különösen kedves a szívemnek.

Ha már Szegedet említetted: 2018-ban, egy évvel azután, hogy a Vígszínházhoz szerződtél, otthagytad a társulatot, és a Szegedi Nemzeti Színháznál folytattad a pályád. Miért érezted úgy, hogy váltanod kell?
Elkezdtem érezni egyfajta monotonitást a munkámmal kapcsolatban, és azt vettem észre, hogy egyre kevesebb kedvem van az egészhez, mert egyre kevésbé éreztem komfortosan magam. Nagy és komoly döntésnek éltem meg, amikor elmentem Budapestről, de akkor már csak arra tudtam gondolni, hogy változtatnom kell az akkori helyzetemen, mert a legkevésbé sem egészséges, ha 24-25 évesen azt érzem, hogy kezdek kiégni. Amikor jeleztem felmondási szándékomat, még nem volt máshonnan konkrét ajánlatom. Úgy voltam vele, minden úgy fog történni, ahogy történnie kell. Mígnem Barnák László ( a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója – a szerk.) és Horgas Ádám (a Szegedi Nemzeti Színház akkori főrendezője – a szerk.) szerződést ajánlottak. Kimondottan izgalmas szerepek vártak rám, különböző beállítottságú rendezőkkel, úgyhogy nem sokat gondolkodtam az ajánlatukon. Egyébként is korábban sokan, sokszor javasolták, hogy a vidéki létet mindenképpen érdemes kipróbálni, úgyhogy igent mondtam.

Ezzel együtt bátor döntést hoztál.
A mai napig emlékszem azokra az érzésekre, amelyek a költözésem napján törtek rám: 2018 augusztusában, miközben egy kisbuszban robogtam Szeged felé majdnem az összes holmimmal, valamiféle pánik, vagy ijedtség lett úrrá rajtam. Az járt a fejemben, hogy 25 évesen most otthagyom a szülővárosomat, ahol felnőttem, és egy új, számomra ismeretlen helyre költözöm, méghozzá úgy, hogy mindenem, amim van, itt van ebben a furgonban. Nem vagyok egy pánikolós típus, de akkor és ott egy kicsit megijedtem attól, hogy biztosan jól döntöttem-e. Aztán alig telt bele 2-3 hét, megnyugodtam, mert beláttam, hogy feleslegesen aggódtam, és attól kezdve csodásan éreztem magam Szegeden.

Leginkább mi tetszett az ottani életedben?
Szeged szerintem az ország egyik legjobb, legélhetőbb városa, csodálatos hely, Az ottani emberek nyugodtabbak, kicsit lazábbak, kevésbé stresszesen élnek, egyszerűen jobban érzik magukat a bőrükben, mint mi, fővárosiak. Számomra megnyugvást jelentett ott élni. Tősgyökeres budapesti vagyok, de abban a 4 évben, ameddig az ottani színház tagja voltam, ha tehettem Szegeden maradtam, akkor is, ha éppen nem volt ott dolgom. Igyekeztem minél időt tölteni a városban nagyon kedves emlékként maradtak meg bennem például a napi sétáim: a színházból hazáig, át a Tiszán, aztán kora este otthonról vissza a színházba. Az ott töltött 4 évemnek fontos, meghatározó részei voltak ezek a séták. A társulatot is hamar megszerettem, gyorsan beilleszkedtem a csapatba, nagyon sokat köszönhetek nekik. Szerettem azt is, hogy sok műfajban kipróbálhattam magam, és egymás után játszhattam a jobbnál jobb szerepeket.

A családod hogyan fogadta a váltásodat, és azt, hogy vidékre költözöl?
A szüleim (Balázs édesapja Medveczky Ádám Kossuth-díjas karmester, édesanyja Csányi Valéria karmester és karvezető – a szerk.) mindig mindenben támogattak. Nem emlékszem olyan esetre az életemben, amikor nemet mondtak volna valamire, amit szerettem volna kipróbálni, vagy megvalósítani. Amikor 6 évesen kijelentettem, hogy elegem van a balett előkészítőből, és inkább atlétizálni szeretnék, megértették a kérésemet. A szüleim soha semmit nem erőltettek rám.

Amúgy a balett hogy jött?
A szüleim az Operában dolgoztak, édesanyám többnyire balettet vezényelt. Gyerekoromban sok időt töltöttem ott, szerettem az ottani légkört. Kissrácként elsősorban ifj. Nagy Zoltán balettművész volt nagy hatással rám. Zoli, aki sajnos már nincs közöttünk, az Operaház magántáncosa volt, és a példaképem, ideálom lett. Fantasztikus művész volt, hihetetlen kisugárzással. Olyan színpadi jelenlétet és olyan magával ragadó energiát, amivel ő bírt, azóta sem láttam senkinél. Rengeteget köszönhetek neki, emberileg és művészileg egyaránt inspirált. Ezért kezdtem el balett előkészítőre járni, ahol aztán sokkal több negatív élmény ért, mint amennyi örömöt leltem benne, amellett, hogy az egész közeg túlságosan rideg volt nekem. Az atlétika sokkal jobban vonzott, és a szüleim elfogadták a döntésemet.

Később mégis visszatért a balett az életedbe.
Mivel továbbra is jártam az Operába, egy idő után újra felerősödött bennem a balett iránti vágy. Olyannyira, hogy 10 évesen jelentkeztem a Magyar Táncművészeti Főiskola klasszikus balett szakára, ahová felvettek. Mindig mondták, hogy nagyon jól ugrok és forgok, csak éppen a lábfejemet nem tudtam annyira lefeszíteni, amennyire a balett megkívánja. Ez egy genetikai adottság, változtatni nehezen, vagy egyáltalán nem lehet rajta. Emiatt 6 év után eltanácsoltak a balettől, pontosabban, felajánlották, hogy átvesznek moderntánc szakra, de arra nemet mondtam. Nem mintha bármi bajom lenne ezzel a műfajjal, de akkor, 16 évesen úgy voltam vele, hogy magát az épületet, az egész intézményt szeretném otthagyni. A testem, idegrendszerem is mélyen egyetértett ezzel, hiszen miután elmentem onnan, egy csapásra elmúltak a migrénes rohamaim. Ezután kezdtem el járni a Budapest Kortárstánc Szakközépiskolába, ahol egy kimondottan családias légkörű, rendkívül kreatív műhelybe csöppentem. Sokat változtam az ott töltött 3 év alatt: egészen addig egy hallgatag, nagyon csöndes, visszahúzódó gyerek voltam. Abban a közegben nyíltam meg, ott kezdtem el beszél(get)ni, kommunikálni - felszabadultam. Sokat köszönhetek annak az iskolának.

Ha jól tudom, közben doboltál is.
Valóban, 10 éves koromtól a Szabolcsi Bence Zeneiskolában tanultam klasszikus ütő tanszakon, de 5 év után azt abba kellett hagynom, mert nem lehetett egyeztetni időbeosztásilag a Balettintézettel.

A tánc és a zene után, illetve mellett mikor kezdtél el kacsingatni a színészet felé?
Működik egy amatőr színtársulat, amelyben a tágabb családunkból többen szerepeltek az évek során, így kamaszkoromban a hagyományokat követve én is kipróbáltam magam ott egy-két előadásban. De azt még csak abszolút melléktevékenységnek fogtam fel a tánc mellett. Ezután iratkoztam be Földessy Margit színitanodájába, ahová 3 évet jártam. Minden, amit ott tanultam, láttam, az improvizációra alapuló jelenetek, meg hát maga Margit és az ő szeretete, akarása, odaadása iszonyatosan inspiratív volt, és nagyon hamar azon kaptam magam, hogy gyakorlatilag egész héten a szombat délutánokat várom igazán. Akkor kezdett el bizseregni a gyomrom, mert tudtam, hogy Margitnál mindig valami váratlan, izgalmas dologban lesz részem. Édesanyám látta rajtam, hogy egyre inkább vonzódom a színészethez, ezért 2011 decemberében a tudtom nélkül beíratott az SZFE tavasszal induló előkészítőjébe. Először egy kicsit mérges is voltam rá, amiért a hátam mögött intézkedett, miközben én változatlanul nagyon szerettem a kortárstáncot is, de aztán megállapodtunk: két hétvégén részt veszek az előkészítőn, és ha nem tetszik, nem folytatom tovább.

Ezek szerint tetszett.
Az első alkalommal beleszerettem, így természetesen maradtam. Ezután otthagytam a táncot, és jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahová elsőre felvettek.

Jól táncolsz és a zenében is otthonosan mozogsz, ami jól jön a színészi pályán. Mintha a sors úgy rendezte volna, hogy kipróbáld magad mindkét művészeti ágban, mielőtt a színészetet választod hivatásul.
Én is sokszor gondolok erre, mert tényleg olyan, mintha a sors(om), vagy a környezetem előbb tudta volna, hogy ezen a pályán kötök ki, mint én.

Kanyarodjunk vissza a Vígszínházhoz, ahová 2022-ben visszatértél.
Nagyon sokan kérdezték, hogy miért jövök el Szegedről és megyek vissza a Vígbe, és csak azt tudtam válaszolni erre a kérdésre, hogy ez egy megérzés, és én sokszor hagyatkozom a megérzéseimre. Akkor és ott azt éreztem, hogy ezt meg kell lépnem. Igazából az is egy rendkívül nehéz döntés volt, mert olyan helyről jöttem el, ahol kifejezetten jól éreztem magam. Amikor Rudolf Péter (a Vígszínház igazgatója – a szerk.) megkeresett, több hónapig gondolkodtam, és az is felmerült bennem, hogy maradok Szegeden, de valahogy akkor azt éreztem, hogy szakmailag mindent „felszedtem“ ott, amit lehetett. Aztán persze lehet, hogy ebben tévedtem, de ezt már sosem fogom megtudni. Valóban más létezni most a Vígben, mint akkor, amikor anno elmentem innen, és nem csak azért, mert a társulat most valahogy sokkal több mindent tud egymásról, sokkal kíváncsiabbak vagyunk a másikra, mint akkor, hanem mert egyszerűen azt érzem, hogy a Szegeden töltött években megedződtem és megizmosodtam lelkileg, mint színész és mint ember.

Szeptemberben Junior Prima díjat kaptál. Mit szóltál ehhez?
Nagyon örültem neki természetesen, de nem számítottam rá. Augusztusban vége felé hívtak fel ezzel a hírrel, de teljesen máshol járt az agyam, más dolgokkal voltam elfoglalva, szóval abszolút derült égből jött nekem ez a díj, de igazán megtisztelőnek éreztem, és nagyon jólesett, hogy az eddigi munkásságom alapján érdemesnek tartottak egy ilyen elismerésre, mindamellett, hogy sok korombeli művész kollégám szintén megérdemelte volna ezt a díjat.

Ősz elején nemcsak „egyéniben,“ hanem csapattagként is bezsebeltél egy elismerést. Merthogy 2017 óta dobolsz és énekelsz az A Grund – vígszínházi fiúzenekarban.
A Kultkikötő Közönségdíját idén 3 produkció kapta meg, és nagy örömünkre a zenakarunk lett az egyik díjazott.

A színházi munkáidat illetően hogy alakul az évad további része?
Egyrészt futnak a meglévő előadásaim a Vígszínházban, emellett játszom az Élet-ritmusra című monodrámát a Pinceszínházban, valamint a Szegedi Nemzeti Színházban. Győrben a Valahol Európában musical-ben fogok vendégszerepelni, ezúttal Bozsik Yvette rendezésében, aminek december 15-én lesz a bemutatója. Január közepétől pedig indul Schillertől az Ármány és szerelem David Doiashvili rendezésében, amire már decemberben elkezdődnek az elemző próbák. A Sirályt látva, meg amiket hallottam róla és a munkamódszeréről, kifejezetten várom a Daviddal való közös munkát!

Szűcs Anikó

Fotó: Emmer László, Dömölky Dániel