Mit meg nem tesz egy színész a szerepéért? Homonnay Zsolt és Peller Károly

Egy próbafolyamat számos kihívást tartogat egy színész számára, különösen akkor, ha az adott szerepe kedvéért valamilyen merőben új dolgot kell elsajátítania. A váratlan beugrás szintén komoly megmérettetést jelent. A Színházi Világnap alkalmából a Budapesti Operettszínház népszerű művészei - Homonnay Zsolt és Peller Károly - mesélnek emlékezetes próbatételeikről…

„A lábam kék-zöld foltos lett a premierre”
Homonnay Zsolt nem kevesebbel büszkélkedhet, mint hogy A chicagói hercegnőí/em> miatt megtanult csapásolni és néptáncolni.
Amikor megtudtam, hogy a szerep kedvéért extra dolgokat is el kell sajátítanom, úgy voltam vele, hogy kihívás, gyerünk! – magyarázza Zsolt. –Egyértelmű volt, hogy időt és energiát fektetünk abba, hogy amikor Sylvária népe és trónörököse – azaz én – színre lép egy táncbetéttel, hogy megmutassák kik is ők, akkor az hiteles legyen. Fontos volt, hogy a hatás kedvéért engem is komponáljanak bele a táncbetétbe. És addig gyúrtuk, míg meg nem lett. A jelenetben, amelyben megmutatjuk az amerikai milliomos nőknek, hogy ebben a kocsmában mi vagyunk a legények, megköveteli, hogy teljes energiával részt vegyek benne. Akkor is, ha nem az én területem a tánc. Arra a rövid időre úgy kell tűnjön, hogy nekem ez nagyon megvan. Mintha profi lennék.
A chicagói hercegnő egy Kálmán Imre-operett, amelyben ott vannak az excentrikus és charleston-függő amerikaiak, és egy elképzelt balkáni állam, Sylvária népe. Egyrészt ott van benne Amerika és a jazz, másrészt egy népies világ. Két zenei stílus „veszekedik” egymással, és végül az operettben egymásra találnak. Sylvária nem létezik, kitalált nép, így táncuk sincs. A rendező kérésére a mozgásviláguk különböző néptánc tájegységek táncaiból tevődik össze. A sylváriai tánc egyfajta mix: vannak benne kalotaszegi, közép-magyarországi verbunkos és egyéb virtuóz grúz és nemzetiségi táncok és elemek. Rendkívüli kihívás volt számomra a felsorakoztatott ritmikák elsajátítása, köztük maga a csapásolás. Nagy, legényes csapkodásokat, csizmaszár csattogásokat kellett megtanulni. Na most mindeközben én még énekelek is. Ez az igazi kihívás. Padlótszagattunk és csűrdöngölünk, amitől amúgy is kiugrik a tüdőm a helyéről, és közben még óriás nótát énekelek. A tánc után ráadásul megy tovább a dal és a jelenet, tehát szó sincs róla, hogy letudtam és pihenek a takarásban. Közel két hónapot próbáltunk rá és napi szinten foglalkoztam vele.
A felkészülésben Lénárt Gábor, az előadás egyik koreográfusa és az asszisztense segítettek a legtöbbet. Gábor direkt rám szabva találta ki az elemeket, és időt nem sajnálva foglalkoztak velem, amibe persze az is bele tartozott, hogy nem is hagytak békén addig, amíg nem csináltam tökéletesen. A lábam kék-zöld foltos lett a premierre, de megérte – teszi hozzá nevetve. – Az előadások előtt a balettkarral és közvetlen partnereimmel is többször átvesszük a mozdulatokat, a csapásolót. Az ő profizmusok és alázatuk is kell a sikerhez, amivel immáron két éve, előadásról előadásra hozzám állnak.
– Én ezt az egészet nagyon szeretem! – mosolyodik el Zsolt. Ez egy hatalmas kihívás. Rettenetesen büszke vagyok magamra. Semmihez sem fogható érzés, hogy estéről estére vastapsba torkollik a jelenetem.

„Nincs mese, meg kell menteni az előadást!
Minden színházi beugrás dicséretes teljesítmény, és különösen akkor elismerésre méltó egy efféle ”hőstett”, amikor a beugrónak mindössze néhány órája (vagy még annál is kevesebb ideje) van arra, hogy színpadra álljon a váratlanul megbetegedett kollégája helyett. A Budapesti Operettszínház „ügyeletes beugrója”, Peller Károly készségesen szemezget pályája legemlékezetesebb beugrásaiból…
Alapvetően gyorsan tanulok, és általában könnyen rögzül a szöveg az agyamban. Ráadásul azoknál az előadásoknál, amelyekben szerepelek, többnyire tudom az összes szerepet – magyarázza. – Az első beugrásom 2002-ben történt: , A muzsika hangja című musicalben eredetileg Rolfot, a postás fiút alakítottam, aki a legidősebb lánynak udvarol. Az ominózus napon délelőtt épp egy új darabot próbáltam, amikor 11 óra tájban az igazgató úr behívatott az irodájába és közölte: aznap este én fogom játszani Trapp kapitányt ebben az előadásban. Ez ugyebár a férfi főszerep, mi több, egy hétgyermekes családapáról van szó, ami 23 évesen komoly kihívásnak tűnt. Ráadásul aznap este valami miatt az előadás nem 7 órakor, hanem 6-kor kezdődött.
Akkoriban Jantyik Csaba és Szolnoki Tibor játszották Trapp kapitányt, kettős szereposztásban. A szóban forgó napon az egyikük külföldön volt, a másikuk pedig olyan beteg lett, hogy megszólalni sem tudott. Kettőjük jelmezeiből állították össze az én „szettemet”, a szöveget gyorsan megtanultam, a koreográfussal átvettük azt a néhány tánclépést, amit a szerepem megkívánt. A partnerem, Siménfalvy Ágota aznap a szokásosnál korábban jött be a színházba, hogy összemondjuk a szövegünket… Aztán este 6-kor felgördült a függöny, és én annak rendje és módja szerint lejátszottam az előadást – idézi fel az első komoly próbatételt a színész, akinek a Mágnás Miska című operetthez is van egy története.
Abban az előadásban alapvetően Mixi grófot játszottam, mígnem egy alkalommal egy egyeztetési probléma miatt be kellett ugranom Pixi gróf szerepébe. Ebben az jelentette a kihívást, hogy egy páros szerepről van szó, ahol a két gróf állandóan egymással társalog, és bár kívülről tudtam „a párom” szövegét, a kényszerű szerepváltás bizony rendesen megdolgoztatta az agyamat. Az egy kemény menet volt – jegyzi meg Károly. – A legdurvább esetem mégis az Én és a kisöcsém-hez kötődik, amikor az adott napon este ¾ 7-kor derült ki, hogy aznap be kell ugranom Zolestyák szerepébe. Egy ilyen váratlanul jött helyzetben az ember nem mérlegel, hiszen tudja: nincs mese, meg kell menteni az előadást! Szerencsére éppen a belvárosban jártam, amikor mindez kiderült, így 7 óra előtt 5 perccel beértem a színházba, ahol villámgyorsan rám próbálták a jelmezeket, ami azért is nagyon fontos volt, mert a karakterem álruhás nyomozóként nőnek öltözik az előadásban. Közben az asszisztens folyamatosan mondta a szövegeket, én pedig igyekeztem minél jobban „rögzíteni” azokat. Szerencsére az én karakterem „csak” fél 8-kor lép színpadra ebben az előadásban… Tudtam, hogy nem szabad begörcsölnöm, mert akkor biztosan belesülök a szövegembe. Azt is tudtam, hogy maximálisan számíthatok a kollégáimra, és ha elakadnék, ők kisegítenek… Nagy örömömre végül gond nélkül lejátszottam az előadást, aztán a sors úgy hozta, hogy egy évvel később megkaptam Zolestyák szerepét.

FotókKállai-Tóth Anett

Szűcs Anikó