Parti Nóra: Változás minden hetedik évben

Hideg politikus az Igenis, miniszterelnök úr!-ban, családját féltő anya Az utolsó pohárban, bővérű étteremtulajdonos lesz Az Őrült Nők Ketrecében, a most bemutatott Fekete leves c. filmben is játszik, miközben a szabadúszást választja a kiszámítható és nyugodt társulati tagság helyett. Parti Nórával beszélgettünk.

A következő évadtól már nem leszel a Bárka Színház tagja. Hét évet töltöttél a társulatnál. Miért döntöttél az elszerződés mellett?
Nem volt könnyű döntés. Ezt a hét évet nagyjából gyesen töltöttem, de mindig vissza-visszamentem a színházba. Egy ideje azonban úgy éreztem, hogy ott nem tudok tovább fejlődni. Szakmailag nem kaptam olyan feladatokat, amikből tanulhattam volna. Emiatt elkezdtem jobban figyelni. Az élet meg szerencsére kínált olyan lehetőséget, ami megerősített abban, hogy lépnem kell. Szerepet kaptam az Átrium Film-Színházban látható Igenis, miniszterelnök úr! című előadásban, amit Znamenák István rendezett. A Kultúrbrigád keresett meg ezzel a felkéréssel, és ennek a közös munkának lettek olyan hozadékai, amik megerősítettek abban, hogy igenis léphetek. Kétgyerekes anyukaként elindulni szabadúszni nem olyan, mint amikor az embernek nincs családja. De ennek köszönhetően bátran ugrottam. Mindössze egy előadást, A teljes tizedik évadot játszom tovább a Bárkán.

Az Igenis, miniszterelnök úr! esetében miért mondtál igent a felkérésre, mi az, amitől úgy tűnt számodra, hogy lehetnek hozadékai ennek a munkának?
Amikor elkezdtük csinálni, akkor még nem tűnt így. Mindig a jelenben gondolkodom, az nem járt a fejemben, hogy lesz-e ebből majd valami. Amikor a Kultúrbrigád megkeresett, elmondták a címet, a szereplőket, és hogy Znami rendezi – ha jól emlékszem, visítottam örömömben. Znamival régóta dolgozom együtt, nagyon szeretem a vele való munkát, mindig új dolgokat tanít nekem, rengeteget fejlődöm általa. Szóval egyrészt ő garancia volt, másrészt meg izgatott maga az anyag, ahogy az Alföldi Róberttel és a Hevér Gáborral való közös munka is. Ficza Istvánt akkor még nem ismertem, Némedi Árpival viszont szintén évek óta dolgoztunk együtt. Egyértelmű volt az igen.

Sikeresen indult, mégis kicsit féloldalas volt ez az évadod, mert elkezdtetek próbálni egy előadást, ami végül nem valósult meg...
A Rovarokat a Bárkában, Vidovszky György rendezésében. Végül szerencsére bemutatják a következő évadban, de én nem leszek benne.

Viszont játszol a Stúdió K-ban Harold Pinter Az utolsó pohár című darabjában, amit Szikszai Rémusz rendezett. Az az előadás miért fontos neked?
Hiszek az ember életében lévő fázisokban, a hét évenkénti megújulás periódusában... Én sokáig nem voltam szerződésben egy színháznál sem, az alternatív közegben mozogtam, hasonló társulatoknál, mint akikkel Az utolsó pohárt csináltuk. Sokáig erről szólt az életem. Utána adta a Jóisten a gyerekeket, és pont jött hét nyugisabb évem a Bárkában. Érdekes, hogy hirtelen vége lett ennek a hét évnek, és rögtön jöttek az új utak. Rémusz hívása is olyan élmény volt, mintha hazamentem volna újra egy kicsit oda, ahová tartozom, hiszen alapvetően itt tanultam az egészet. Nagyon jó munka volt. Furcsán hangzik, de én csak szeretetben tudok dolgozni, ahol nincs, ott befagyok. A mostani munkáimban emberi és szeretetteljes légkör van, ami nem mézesmázosságot jelent, a munkában megkérdőjelezhetetlenül komoly elvárások vannak. De ahogy ez létrejön, egyáltalán nem mindegy. A Stúdió K-ban dolgozó csapatban is sok szeretet volt, ráadásul maga a téma is szép és érdekes. Egy családanyát játszom, van egy gyereke, van egy férje, és váratlanul elviszik őket egy éjszaka – nem tudjuk, hogy miért, egyszerűen csak börtönbe zárják őket. Tulajdonképpen egy vallatást látunk negyvenöt percen keresztül. Számomra egyébként sokkal könnyebb munka volt az Igenis...-nél, mert testhezállóbb, közelebbi a szerep.

Most készülsz Az Őrült Nők Ketrecére. Annak is lesz ilyen üzenete?
Persze, és emiatt is boldog vagyok, nagy örömöm, hogy benne lehetek. Ahogy megismertem őket, a kultúrbrigádosok szerintem nem fognak bele olyanba, ami nem szól arról, amiben élünk. Az Őrült Nők Ketrecében Jacqueline-t, egy étteremtulajdonost játszom. Ez a csaj imád élni, van benne jó sok vér, és minden embert szeret, attól függetlenül, hogy milyen színű és hova tartozik – ez jut eszembe elsőre róla. És részben ő gabalyítja össze a szálakat. De még csak kezdek vele ismerkedni, a bemutatóra sokkal többet tudok majd róla.

Énekelned is kell ebben a szerepben.
Igen, hiszen ez egy musical. Számomra ez ugyanolyan nagy feladat lesz, mint az Igenis... Egyszer már énekeltem Znaminál színpadon, de ez egészen más, ráadásul soha nem szerepeltem musicalben. Most még fogalmam sincs, hogy kell ehhez az energiákat beosztani, hogy kell musicalt énekelni. Nagy tanulás lesz megint.

Az Őrült Nők Ketrecének júliusban lesz a bemutatója. Ezért idén nem játszol Kőszegen, hanem az Átriumban töltöd gyakorlatilag a teljes júliust.
Kőszeg nagyon fájt a szívemnek, de mérlegelni kellett a szabad úszás miatt. Az lett az eredménye, hogy szerepelek Az Őrült Nőkben, és ebben az évben nem megyek Kőszegre. A Pócza Zoltán vezette Kőszegi Várszínház olyan számomra, mintha hazamennék: mindenkit ismerek, nagyon összeszokott a csapat. De ezúttal más szempontokat is figyelembe kellett vennem. Ez most nagyon különleges időszak a számomra. Mindig úgy léteztem emberként is és színészként is, hogy nyitott vagyok az élet adományaira és pofonjaira is. Most nagyon jó dolgok jöttek, és nagyon jó időben. Nem olyan régen jutott eszembe, hogy lehet, nem is kéne ezt csinálnom, elvoltam a Bárkában, arra gondoltam, lehet, véget ért az az időszak, amikor az ember teljes testével-lelkével csinálja a színházat. Azt hiszem, mindent el tudok fogadni: úgy voltam vele, majd megtalálom másban az örömöt, gondoltam, ültetek otthon sok virágot, és abba fektetek energiát. De nagyon köszönöm az életnek, hogy visszakanyarít oda, ahol ezek szerint lennem kell, és új irányt mutat. Örömmel megyek ezen az úton, és testtel-lélekkel csinálom újra a színházat.