Szomszédnéni Produkciós Iroda: ”Ha humoristával élsz, megvan a veszélye annak, hogy a műsorban végzed”

Sűrűre sikeredett az év első harmada: túl vannak egy erdélyi turnén, most a „Hatalmi Arcok” című estjükkel járják az országot, miközben önálló műsorukkal szintén színpadra lépnek a budapesti Mixát Dumaklubban – a Szomszédnéni Produkciós Irodát, azaz Bálint Ferencet és Tóth Szabolcsot például arról is kérdeztük, hogy miért szeretik ezt a munkát.

Mi volt az a pillanat, amikor rájöttetek, hogy a humor lesz életetek meghatározó eleme?
BF: Amikor közös megegyezéssel kirúgtak a munkahelyemről. Ideális hely volt, nem kellett bejárnom, jól fizettek és szinte semmit sem kellett dolgoznom. Mindezek ellenére, soha nem voltam boldogabb, mint amikor vége lett a „biztosnak”, és elkezdődött ez a kellemes hónapról hónapra tartó örömteli „bizonytalanság”.

Tsz: Talán az a pillanat, amikor felmondtam az albérletem Kolozsváron, hogy Budapestre költözzem. Néhány napom maradt összepakolni minden cuccomat és Budapestre szállíttatni, aminek az lett az eredménye, hogy nagyjából három köbméter cuccom egy haverom garázsában maradt, hogy majd valamikor elviszem. Ennek már 15 éve és még nem hoztam el, úgyhogy lassan ideje lenne utánanéznem. Lemondással járt, hogy a humor lett az életem meghatározó része, egészen konkrétan három köbméter lemondással.

Mennyire határozzák meg az erdélyi gyökereitek a humorotokat? Láttok különbséget az erdélyi és a magyarországi közönség között?
Tsz: Mindenki humorát meghatározza a környezet, amelyben felnőtt. Például én nem mindig értem, amikor egy magyarországi humorista gyermekkorának valamilyen pop-kulturális termékére tesz utalást, ahogyan én is hiába beszélek Magyarországon például az Aranyszarvas fesztiválról. Ezekre oda kell figyelni, amikor írunk. De szerencsére nagyon nagy a közös élményhalmaz, ebből kell meríteni, és akkor nincs különbség erdélyi és magyarországi közönség között. Például mindkét helyen tudják, mi az, hogy Dallas. Csak nálunk Dzséer volt a főgonosz, Magyarországon meg Dzsoki.

BF: Az, hogy én egy kisebbségi létből jövök, a szilágysági Zilahon nőttem fel, egy olyan kisvárosban, amelyiknek mindössze 5%-a magyar, szerintem segített elfogadóbbá, megértőbbé lenni azok felé, akik szintén egy kisebbséghez tartoznak. Már évek óta Magyarországon élek, állampolgár is lettem, de szerintem ez a mai napig bennem van – kijelenthetjük, hogy én mindig a kevésbé esélyes csapatnak szurkolok.

Volt olyan poénotok, amit utólag megbántatok vagy túlzásnak éreztetek?
BF: Szokták azt mondani, hogy mi eladnánk az anyánkat is egy jó poénért, ami elgondolkodtató, de ha azt nézzük, hogy az ügyvédekről meg az terjed, hogy szimplán csak eladnák az anyjukat, akkor mi még mindig jobban jártunk. Az tény, hogy ha humoristával élsz, megvan a veszélye annak, hogy a műsorban végzed, de én személy szerint kínosan ügyelek arra, hogy ha valakinek a kárára poénkodok, az a poén úgy is vállalható legyen, hogy az illető ott ül a nézőtéren. Egyszer történt meg, hogy megjegyeztem valakiről, hogy talán azért nem viselkedik józanul, mert nem az, hát nem meg akart verni? Az volt a szerencsém, hogy nem műsor után jelentette ki, hanem műsor közben. Talán ezt az epizódot kihagytam volna.

Tsz: Olyan poénom nem volt, amit megbántam, olyan viszont nagyon sok volt, amit ma már nem mondanék el, de ez valahol természetes, együtt jár a fejlődéssel. Ugyanúgy, ahogy hatévesen jó ötletnek tartottam bemászni egy építkezésen a betonkeverőbe, ma már szembejöhet velem akármilyen betonkeverő, nem fordul meg a fejemben, hogy belemásszak.

Ha nem stand-uposok lennétek, mivel foglalkoznátok?
BF: Én újságírói egyetemet végeztem, de nem vagyok biztos benne, hogy újságírással foglalkoznék, mert egyre inkább azt látom, hogy most egy olyan korban élünk, amikor nem az a fontos, hogy mi történt, hanem hogy ki mit mond arról, ami történt, és nekem ehhez nem elég erős a gyomrom. Lehet könyvet írnék, vagy mondjuk szívesen írnám egy sorozatnak a forgatókönyvét is, ha felkérnének erre.

Tsz: Valószínűleg építész lennék, ugyanis azt tanultam, és egy ideig gyakoroltam is a szakmám, de nem Magyarországon – tehát nem kell aggódni, hogy melyik épület fog a fejedre omlani. A Covid alatt akaratlanul is elgondolkodtam azon, mihez kezdenék, ha már többet nem kellene fellépnem, mert mondjuk nem lesz rá lehetőség, vagy igény, és számomra is megdöbbentő módon egészen vonzónak találom a targoncázást. Lehet targoncásnak tanulnék, ha most abba kellene hagynom a stand-upot.

Mi volt a legfurcsább hely, ahol felléptetek?
TSz: Egyszer felléptünk egy nudista helyen is, de az előadás idejére sem mi sem a közönség nem gyakorolta a nudizmust, tehát igazából egy klasszikus fellépés volt…

BF: És léptünk fel egy alkalommal ravatalozóban, amiről első látásra nem derült ki, hogy ravatalozó, bár meg kell hagyni, hogy a rengeteg kereszttől, amit az ablakon keresztül láttam, talán gyanút kellett volna fogjunk. Műsor után megkínáltak pogácsával, amit arról az asztalról vettek el, ahol egyébként az elhunyt lenni szokott, de addigra összeállt a kép, és ez nem tett jót az étvágyamnak.

Volt még ennél is kínosabb helyzet?
TSz: Ami számomra, és a közönség számára is az eddigi legkínosabb volt, még a Godot Dumaszínházban történt, ahol délelőtt 10-kor kellett fellépnünk, és egy átmulatott éjszaka után érkeztem erre meg. Innentől mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy az mennyire volt sikeres…

BF: Egy rehabilitációs program keretében egyszer egy börtönben voltunk fellépni. Ott talán nem kellett volna azt mondanom, hogy „örülök, hogy itt lehetek, de látom rajtatok, hogy ti nem örültök annyira, hogy itt lehettek.”

Sértődött már meg rátok valaki egy poén miatt?
BF: Még a Dumaszínházhoz való csatlakozásunk előtt egy előadásban terítékre került egy erdélyi popénekesnő, akinek a zenéjét akkoriban nem tartottam kifejezetten jónak. Ez a dolog annak az erdélyi popénekesnőnek nem nagyon tetszett, és beperelt becsületsértésért. Egy hosszú bírósági procedúrát zártam le azzal, hogy elnézést kértem, amiért nem tartottam jónak a zenéjét, és megígértem, hogy ezentúl tetszeni fog.

Tsz: Engem még nem perelt be senki poén miatt. Botond egyszer megsértődött, hogy így névvel elmondtam egy sztorit róla, úgyhogy most nem is árulom el a teljes nevét. Habár ha olvasni fogja ezt az interjút, tudni fogja, hogy róla van szó, és valószínű megint meg fog sértődni, de soha nem ez a cél, hogy megsértsünk embereket.

Ha egy történelmi személlyel kellene stand-up műsort írnotok, ki lenne az, és miről szólna?
Tsz: Petőfiről számomra jóval később derült ki, hogy nagyon jó humora van. Úgy értve, jóval később, hogy az iskolában erre az oldalára nem fektettek hangsúlyt, pedig elég elolvasni a Helység Kalapácsát, hogy ez kiderüljön. Szerintem ő a komoly témáknak látta a humoros oldalukat is. Érdekes lenne a 48-as szabadságharcról írni egy stand-up műsort úgy, hogy ő elmondaná mit tapasztalt, én meg azt, hogy mit tanultunk róla.

BF: Egyszer elkezdtem egy regényt Mátyás királyról, amit az írott szó becsülete és a közízlés védelmének érdekében szerencsére soha nem fejeztem be, de szerintem nagyon jó páros lennénk. Bár tény, hogy neki most sokkal nehezebb lenne álruhában lófrálni, tekintettel arra, hogy rajta van az ezresen.

Van olyan bölcsesség vagy szabály, amit minden stand-uposnak tudnia kellene?
BF: Ezt a bölcsességet vagy szabályt már minden stand-upos tudja, és megbeszéltük egymás között, hogy nem szabad elmondjuk újságíróknak.

TSz: Illetve azon kívül a tízparancsolat. Ahogy minden emberre, úgy minden stand-uposra is érvényes, tehát például, hogy ne lopj, még poént sem!

Dolgoztok mostanában új projekten?
BF: Ha minden igaz, a Dumaszínház istálló keretén belül még turnéztatjuk a „Hatalmi Arcok” estünket, és Budapesten a Mixátban megy a „Bálint Ferenc feleséget keres” önálló estem is, de már gondolkodunk Szabolccsal egy új esten, ami ugyan stand-up alapokon nyugszik, ám néha a „mi lenne, ha?” alapon, váratlanul kétszemélyes jelenetekbe torkollik. Egyelőre teszteljünk ezt az új formátumot, de a közönség visszajelzése alapján mókás lesz.

TSz: A BF által felsoroltak mellett nekem is fut az önálló estem a Mixát Dumaklubban, aminek címe: Boldogság – akarok róla beszélni. Emellett elképzelhető, tehát még egyáltalán nem biztos, de vannak arra utaló jelek, hogy indítok egy olyan podcastot, amelyben azokról a könyvekről mesélek, amelyeket éppen olvasok. Ha elindul, akkor a Könyves Magazin podcast csatornáján kell keresni ezt a rovatot. Ennek az apropója, hogy szabadidőmben általában olvasgatok, és azokról a könyvekről, amelyek tetszettek szívesen beszélek barátoknak, és akkor miért ne beszélnék ezekről annak a szélesebb közönségnek is, akik hozzám hasonlóan irodalomkedvelők.

Ha egy mondatban kellene összefoglalnotok, miért szeretitek ezt a munkát, mit mondanátok?
BF: Egyetlen mikrofonnal a kezünkben azon lenni, hogy a néző boldogabban menjen haza, mint ahogy jött – van ennél jobb dolog?

Tsz: És mert ritkán kell korán kelni.

Műtermi kép: Georgij Merjas
Előadás fotók: Burszán Sándor