Töreki Tamás: „ A zene számomra egy nyelv. A hangok nekem olyanok, mint másnak a szavak”        

Egy informatikai karrier izgalmasnak tűnt kívülről, belül azonban egyre erősödött a kérdés: „Mi lenne, ha végre magamra figyelnék?” A válasz nemcsak egy új életutat, hanem egy könyvet is eredményezett az önbizalomról – nem elméletként, hanem megélt, fájdalmas és felemelő tapasztalatként. A szerző ma már nem rendszereket tervez, hanem emberek önértékelését építi újra –történetekkel és bátor mondatokkal üzleti mentorként.

Mikor és milyen élethelyzetben fogalmazódott meg benned először, hogy könyvet kellene írnod az önbizalomról?
Nem egy nagy, drámai pillanat volt, inkább sok apró felismerés, nehéz helyzetek, csalódások és döntések sorozata. 25 évvel ezelőtt informatikus vállalkozóként dolgoztam, minden rendben volt kívülről nézve, de belül egyre inkább azt éreztem, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kellene. Aztán egyszer csak megkérdeztem magamtól: „Mi lenne, ha nem kifelé próbálnék folyamatosan megfelelni, hanem végre magamra is figyelnék?” Ez elindított egy belső úton. Rájöttem, hogy nem csak megérteni akarom, mi zajlik bennem – hanem azt is, hogy másoknak is segítsek megérteni ugyanezt magukban. 30 éve vagyok emberek között, és mindig azt láttam, hogy mindenki hoz valami értékeset magával – csak nem biztos, hogy elhiszi ezt. Az értékesítés világában is pontosan ez jött le: nem az volt a fő kérdés, hogy valaki tud-e eladni, hanem az, hogy elhiszi-e magáról, hogy megérdemli azt, amit cserébe kap. Itt kezdődött bennem a gondolat, hogy ebből egyszer könyv lesz. 2024 végén Dél-Afrikába utaztam, Johannesburgban töltöttem 168 napot. Egy tanulós-alkotós időszak volt, és ott fejeztem be a kéziratot. Valahogy ott állt össze igazán minden. Megszületett bennem az “ÉLETED HŐSE TE VAGY” project aminek az első lépése volt az Önbizalom című könyvem, amit hamarosan a Döntés és a Célok című könyvek fognak követni. Azt figyeltem meg az évek alatt, hogy ez a három dolog az alapja annak, hogy egy sikeresebb teljesebb életet éljünk meg a mai világban. 

A könyv nemcsak útmutató, hanem személyes vallomás is. Melyik részt volt a legnehezebb számodra megírni – és miért?
Nem tudok egyetlen részt kiemelni. Az egész könyv tele van olyan fejezetekkel, ahol vissza kellett néznem az életem egy-egy pontjára – mindegyik egy döntési helyzet volt. Voltak pillanatok, amikre nem volt jó visszagondolni, de most már azt mondom: megérte. Mert amikor újraéltem őket, jobban megértettem magam. Azt gondolom, hogy ezzel másoknak is adok valamit.

Hogyan változott meg az önmagadhoz való viszonyod az informatikus múltadtól a mentor szerepig vezető úton?
Régen azt hittem, hogy ha jól teljesítek, az azt jelenti: rendben vagyok. Informatikusként mindig a fejemben éltem – terveztem, számoltam, rendszereztem. De boldog nem lettem tőle. Rájöttem, hogy gondolkodni kevés – cselekedni kell. Ez a 2000-es évek volt. Sokszor féltem a döntéseimtől, és így inkább nem döntöttem. Idővel megtanultam dönteni. Elkezdtem tanulni dolgokról, és közben elkezdtem szeretni az embereket – ez rengeteg dolgot megváltoztatott. A magammal való kapcsolatom is szépen alakult az évek alatt. Sokkal jobb barátja lettem önmagamnak.

A fordulat akkor jött, amikor nem csak elemeztem a problémáimat, hanem tényleg elkezdtem máshogy élni. Más döntéseket hozni, más szokásokat kialakítani. Sokan itt akadnak el: azt hiszik, ha sokat agyalnak a dolgokon, akkor majd történik valami. De nem. A cselekvés visz előre. Mentorként nem okoskodni akarok. Hanem segíteni abban, hogy valaki ne csak felismerje az értékét, hanem el is merje fogadni. Mert az önbizalom nem azt jelenti, hogy mindenre van válaszom – hanem hogy teszek akkor is, amikor még nem tudom, mi lesz a vége.

Miért gondolod, hogy az önbizalom nem luxus, hanem alapfeltétel – különösen a mai világban?
Mert ha nincs önbizalmad, mások mondják meg, ki vagy. És ez manapság, amikor mindenki véleményt formál rólad, veszélyes. Az önbizalom a belső stabilitás. Ha az nincs, könnyű elcsúszni. Nem kell tökéletesnek lenni – de kell egy belső fix pont, amihez visszatérhetsz.

Sokan úgy érzik, hogy már „késő” változni. Hogyan válaszolsz erre a belső kételyre?
Úgy vagyok vele: az idő így is, úgy is eltelik. A kérdés csak az, hogy mire használod. Lehet, hogy most úgy érzed, már lemaradtál. De ha nem teszel semmit, csak még rosszabb lesz. A változás nem az életkoron múlik, hanem azon, hogy mersz-e dönteni magad mellett. Ez a döntés – mindig ott van a kezedben.

Számodra mit jelent a zene: önkifejezés, menekülés vagy kapcsolódás másokhoz? Esetleg mindhárom egyszerre?
A zene számomra egy nyelv. A hangok nekem olyanok, mint másnak a szavak. Ha elérnek valakit, érzést keltenek. Ezért is írok zenét: hogy örömet okozzak vele. Az öröm ma kincs. És én tudom, hogy sokan éheznek rá. Egy festőnek az ecset a kifejezőeszköz – nekem a hangok.

Melyik előadó vagy zenekar volt rád a legnagyobb hatással? Miért épp ők?
Hans Zimmer világa mindig lenyűgözött. Nem csak zenét ír, hanem világokat teremt. Nem harsány – hanem mély. Jean-Michel Jarre zenéjét is imádom. Minden alkalommal felfedezek benne valami újat. Ezt a hatást keresem én is: hogy egy dal ne csak hang legyen, hanem élmény. Újra és újra. Ez a fajta zenei mélység és képszerűség engem is formált. Én is zenén keresztül mesélek – életérzéseket adok át és néha tanítok is, finoman, érzékenyen. Magyarul és angolul is írok dalokat, mert a mondanivalóm nem ismer határokat. Most a 4. publikus lemezemnél tartok, de érzem: rengeteg dal van még bennem, ami meg akar születni.

A zenémben nem csak hangok vannak – hanem szándék. Egy belső világ, ami hívja a hallgatót. Ha például meghallgatod „A nap mindig benned él” című dalomat , pontosan ezt a mélységet és emlékeztető erőt fogod érezni. Nem zenét csinálok – hanem élményt. Egy érzést, ami ott marad veled.

Szerinted a zene lehet terápiás eszköz az önbizalom visszaépítésében? Van olyan módszered, amit zenével kapcsolsz össze a mentorálás során?
Teljes mértékben. A zene ott is elér, ahol a szavak megakadnak. Szoktam használni zeneiképeket a mentorálásban – hogy újrahangoljuk magunkat, vagy megtaláljuk a sajátritmusunkat. Számomra külön kincs, hogy mostanában fedeztem fel magamban a dalszövegírást. Van, hogy a refrén egyszer csak megszületik a fejemben – és már hallom is, hogyan fog szólni. Ilyenkor már csak „meg kell írni” a dalt. Ez is önbizalom: hinni abban, hogy amit létrehozol, az érték másoknak is. Ugyanez mozgat akkor is, amikor előadást tartok. Mindig azt keresem: tudok-e egyetlen olyan mondatot adni, amit a hallgató magával visz – és ami utána vele marad. Ez az igazi érték