Trill Beatrix: „Próbálom minél teljesebben megélni a szakmai élményeket”

Az idei év több szempontból meghatározó volt Trill Beatrix számára. A fiatal színésznő megkapta élete első mozifilm főszerepét a Futni mentem című romantikus vígjátékban. Emellett, ahogy ő fogalmaz, a színház visszatért az életébe. Csatlakozott a Loupe Színházi Társuláshoz, és már túl van az első közös bemutatójukon. Pályakezdésről, szakmai mélypontokról, fontos forgatásokról és egy emlékezetes kecskeméti mozis élményről is beszélgettem Beával, aki azt is elárulta, hogy áll most a sportolással.

A Loupe Színházi Társulás november elején mutatta be a 4:12 című drámát, amelyben te is szerepelsz. Hogyan találtatok egymásra az egyre népszerűbb és egyre sikeresebb független alkotóközösséggel?
Az előadást Horváth János Antal rendezte, akivel korábban dolgoztam már együtt. Jancsi pár éve a Váci Dunakanyar Színházban állította színpadra a Liliomfit, és felkért Erzsi szerepére. Mivel kimondottan jól ment a közös munka, megbeszéltük, hogy szól, ha lesz olyan feladat, amelynél számít rám. Ebből az lett, hogy a mostani évadban a Loupe mindhárom bemutatójában közreműködöm, és nagyon örülök, hogy a színház visszatért az életembe. Annak idején a kaposvári egyetemi éveim alatt több vidéki teátrumban is dolgoztam. A covid alatt diplomáztam, és bár energiával teli pályakezdőként szívesen csatlakoztam volna egy társulathoz, hiába kerestem a lehetőségeket a fővárosban és vidéken is, az akkori helyzetben a színházak nem tudtak új tagokat szerződtetni. Az egy rendkívül vergődős időszak volt, és habár közben jártam castingokra, sok nemleges válasz, illetve visszautasítás volt már a hátam mögött, mire megkaptam az első televíziós szerepemet A Nagy Fehér Főnök-sorozatban.

Most hogy viszonyulsz a szabadúszáshoz?
Mostanra annyira megszoktam az ezzel járó függetlenséget, hogy furcsa lenne egy kőszínházi társulathoz szerződni. Ugyanakkor jó érzés a Loupe-hoz tartozni, mert egy nagyszerű csapatról van szó, akikkel nagyon egy dolgot képviselünk, és egy irányban gondolkodunk. Jólesik és megnyugtat, hogy számítanak a munkámra, különösen egy ilyen kiszámíthatatlan szakmában, mint a miénk.

Annak idején mikor döntötted el, hogy a színészi hivatást választod?
Fehérgyarmaton születtem, és az általános iskola második osztályba jártam, amikor Budapestre költöztünk. Mivel egyébként is elég zárkózott gyerek voltam, eleinte félelmetesnek tűnt számomra a nagyvárosi élet, és sokat szorongtam emiatt. Mígnem az osztályfőnököm behívta anyukámat és megkérdezte, mi a baj velem, mert nem beszélgetek senkivel az iskolában. A tanító néni ajánlotta, hogy lépjek be a színjátszó szakkörbe, mert valószínűleg jót tenne nekem az ottani közeg, és talán feloldódnék. A szüleim megfogadták a tanácsát, beírattak, és onnantól kezdve engem „le sem lehetett lőni”. Nagyon megszerettem az egészet, harmadik osztályban pedig már úgy mentem haza a szakkörről, hogy én színésznő leszek. Ezek után a középiskola kiválasztásánál egyértelmű volt számomra, hogy drámatagozatos gimnáziumban tanulok tovább.

Ahonnan egyenes út vezetett a színiegyetemre?
Majdnem, mert közben volt egy kis kitérő. A gimi utolsó évében ugyanis alábbhagyott a lelkesedésem. Egyrészt elbizonytalanodtam abban, hogy valóban a színészettel szeretnék-e foglalkozni, másrészt az akkori párkapcsolatom is közrejátszott abban, hogy hezitáltam. Végül érettségi után nem felvételiztem színiegyetemre. Egy évvel később viszont úgy gondoltam, hogy most már ideje eldönteni, hogy mit szeretnék kezdeni magammal, és mivel a színészet érdekelt a legjobban, jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, valamint a Kaposvári Egyetem művészeti karának színművész szakára, de egyik helyre sem vettek fel. Így kerültem a Pesti Magyar Színiakadémiára, Pál András osztályába. Az ott töltött egy év nagyon hasznos volt számomra. Második nekifutásra felvettek a kaposvári egyetemre.

Idén novemberben egy fontos filmpremier is várt rád.
A Futni mentem című romantikus vígjáték az eddigi pályám meghatározó állomása. Kezdve azzal, hogy a filmet Herendi Gábor rendezte, akivel tavaly nyáron már dolgoztam együtt a Valami Amerika -sorozatnál.

Igaz, hogy ezzel egy „szakmai bakancslistás” vágyad teljesült?
Ez a kívánság néhány évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem, nem sokkal azután, hogy bemutatták a Kincsem filmet. Akkoriban egyetemistaként a kecskeméti színházban töltöttem a gyakorlatomat. Volt egy szabad délutánom és mivel aznap elég rossz hangulatban voltam, beültem a kecskeméti pláza mozijába és megnéztem a Kincsem-et. A film annyira tetszett, hogy pár napra rá újra megnéztem, és úgy jöttem ki a moziból, hogy bárcsak egyszer dolgozhatnék együtt „a Herendivel”. Ez a vágyam akkor és ott, kaposvári színiegyetmistaként a kecskeméti moziban eléggé lehetetlennek tűnt. Aztán pár évvel később egyszer csak megcsörrent a telefonom és hívtak a casting cégtől, hogy megkaptam Zita szerepét a Valami Amerika-sorozatban.

Milyen emlékeket őrzöl arról a forgatásról?
A felvételek májustól augusztusig zajlottak, ebből én 42 napot dolgoztam, és nagyon élveztem a közös munkát Gáborral. Hozzáteszem, tavaly nyáron párhuzamosan három sorozatot forgattam: a Valami Amerika mellett a Gólkirályságot, meg a Hunyadit is, és közben játszottuk a Dzsanni című előadást a Budapesti Skizó Csoporttal. Az is egy hihetetlenül jó munka volt, egy fantasztikusan kreatív csapattal. Fiatal színésznőként alig akartam elhinni, hogy mindez velem történik néhány hónap alatt, és próbáltam minél teljesebben megélni a szakmai élményeket, mert tudtam, ha utána huzamosabb ideig nem jön semmi, akkor ezekből a pillanatokból kell táplálkoznom. Így is történt. Augusztusban befejeztem a forgatásokat, és aztán hónapokig nem dolgoztam, csak néhány előadásom volt, és castingokra jártam. Az efféle mélypontokat elég rosszul élem meg. Decemberben fordult a kocka, amikor Herendi Gábor rendező felkért Emma szerepére a Futni mentem című filmben.

Mit szóltál ehhez a lehetőséghez?
Sírtam örömömben. A legjobbkor jött a hívása. Ez életem első mozifilm főszerepe, ráadásul egy olyan csapattal forgattam, akiket imádok, és akikkel megtisztelő egy kamera előtt állni. Tenki Rékával már régóta szerettem volna együtt dolgozni, Lovas Rozival pedig a Gólkirályságban együtt játszunk ugyan, de sosem forgattunk együtt. A Futni mentem-ben ők alakítják a nővéreimet. Már az első közös jelenetünknél éreztem, hogy remek társaságba kerültem. Azóta Rékával láttuk Rozi önálló estjét, a Lányok, fiúk-at, Rozival pedig megbeszéltünk, hogy megnézzük Réka monodrámáját, az Egyasszonyt. Úgyhogy kialakult közöttünk egyfajta cinkosság.

Bírtad a karaktered?
Emmával sok szempontból hasonlítunk egymásra. Az útkeresése abszolút ismerős volt számomra. Nem feltétlenül szakmailag, mert én tudatosan választottam a hivatásomat. A párkeresés nehézségeit illetően viszont nagyon is azonosulni tudtam vele.

A filmben Emma váltóban lefutja a maratont. A való életben hogy állsz a sportolással?
Bevallom, a rendszeres testmozgás nem szerves része az életemnek. A családban a nővérem volt a sportember, míg én rajzoltam, színjátszó szakkörbe jártam, és zenét tanultam, vagyis én voltam a kis művészlélek. Kétszer próbáltam meg komolyabban sportolni: először a kezem tört el, másodszor pedig a lábam, amit én figyelmeztető jelnek vettem. Nyilván a filmforgatás alatt a futás beépült a mindennapjainkba, ráadásul profi edző készített fel bennünket. Amikor véget ért a munka, pár hétig még rendszeresen róttam a kilométereket, de aztán alábbhagyott a lelkesedésem. Mostanában egyre többször eszembe jut, hogy újra futócipőt kellene húzni, de egyelőre nehezen veszem rá magam.

Szakmailag milyennek látod az elkövetkező időszakot?
December közepétől látható a hazai mozikban a Hogyan tudnék élni nélküled? című romantikus zenés vígjáték: abban játszom egy kis szerepet. Közben forgatjuk a Gólkirályság harmadik évadát. Hamarosan jön a Hunyadi-sorozat is, annak a forgatása is különleges élményt jelentett, mert még sosem játszottam kosztümös filmben. Hatalmas stáb készítette a sorozatot, és izgalmas volt az egész folyamat. Rengeteget tanultam a szakmáról, és ott is nagyszerű kollégákkal dolgoztam. Mátray Lacival volt a legtöbb közös jelenetem, és Rujder Viviennel, akivel a civil életben is nagyon jóban lettünk már anno A Nagy Fehér Főnök forgatása alatt. A színházban pedig izgatottan várom a Loupe következő két bemutatóját. Addig is lubickolok a Futni mentem hatalmas sikerében. Hála istennek nagyon jók a visszajelzések, és olyan jó érzés, hogy a közönség is ennyire szereti. Amióta bemutattuk, napi szinten kedvesebbnél kedvesebb üzeneteket kapok, ami szívet melengető, és hihetetlenül inspirál.

Szűcs Anikó

Fotó: Sághy Tímea és Vertigo Média