Varga Izabella: „Élvezem, hogy ismét az álmaimra koncentrálhatok”

Varga Iza korábban, hol a Barátok közt-ről mesélt többet, hol a gyerekkoráról és az imádott családjáról, hol pedig arról, hogy elszánt egyetemistaként andragógia szakra jár, és diplomás coach-nak tanul. Ezúttal egy színházi munka kapcsán találkoztunk, merthogy a Gödöllői Királyi Kastélyban nemrég mutatták be a Léda c. színdarabot. Címszerepben a népszerű színésznővel, aki most a tőle megszokott hittel és lelkesedéssel osztotta meg velem az előadással kapcsolatos gondolatait, érzéseit.

Amióta a Barátok közt-ben szerepelsz, a színpadi munkáid háttérbe szorultak.
Valóban, utoljára 2000-ben játszottam színházban, Garcia Lorca Vérnász című darabjában alakítottam a feleség szerepét. Különleges előadás volt, izgalmas munka, hatalmas sikere lett. A Roma Parlament épületében játszottuk, részben amatőr szereplőkkel, ráadásul cigány nyelven, ezért nekünk, nem roma szereplőknek nyelvleckéket kellett vennünk. Később, a lányaim születése után már csak olyan színpadi munkákat vállaltam el, amelyek rövidebb ideig tartottak, tehát amelyeknek láttam az elejét és a végét, mert azt gondoltam, hogy két kisgyerek mellett bőven elég, ha a Barátok közt-ben dolgozom. Aki ismeri belülről ezt a tévés világot, az tudja, hogy egy napi sorozat forgatása milyen kemény, feszített tempóban zajlik, nehezen kiszámítható időbeosztással, és úgy voltam vele, hogy a stúdión kívül töltött idő szóljon a családomról. Nagyon örülök, hogy a televíziós munkám lehetővé tette, hogy édesanyaként is kiteljesedjek, és a gyermekeim számára biztonságos, stabil hátteret teremtsek.

Utólag nem bántad meg, hogy így döntöttél?
Egyáltalán nem. Nem lettem volna elégedett, boldog és nyugodt, ha nem így csinálom. Nem éreztem azt, hogy ez valamiféle lemondás lenne a részemről, vagy hogy fontos dolgokról maradok le. Ellenkezőleg, rendkívül büszke vagyok erre korszakra, bár az a jó néhány év amellett, hogy rengeteg örömet adott, sok küzdelemmel is járt.

Már sok évvel ezelőtt, a legelső beszélgetésünkkor is utaltál arra, hogy sorozat ide vagy oda, nem mondtál le a színházról, hiszen az is egy szerelem…
Mindig hittem abban, hogy eljön még az én időm, tudtam, hogy leszünk mi még újra egymáséi (nevet). És lám, igazam lett!

Ha jól sejtem, Pozsgai Zsolttal ez volt az első közös munkátok.
Már régóta szerettünk volna együtt dolgozni, de a csillagok állása most alakult olyan szerencsésen, hogy végre összejött, amire vártunk (mosolyog) . Ady Endre szerelme, Léda Gödöllőn élt, ez adta az ötletet Zsoltnak, hogy róla írjon egy darabot. Hab a tortán, hogy a májusi ősbemutató egyben játszóhely avató előadás is volt a felújított barokk Kastély Színházban.

Zsolt nemcsak szerzőként jegyzi ezt a művet, hanem ő is állította színpadra.
Azt gondolom, hogy az eleve egy kiváltságos helyzet, hogy az rendezi meg a darabot, aki írta, akinek a fejében megszülettek a gondolatok, és végig a mi hangunkon hallotta a mondatokat, miközben kitalálta ezt a történetet. Számomra igazán megtisztelő, hogy Zsolt rám gondolt a címszereppel kapcsolatban. Azt szokták mondani, a színész attól tud megtáltosodni, ha bíznak benne, ha hisznek benne, ha a rendezőnek ő a múzsája. Az, hogy nekem most mindez megadatott, különösen értékes dolog az életemben.

Hogy ment a közös munka?
Zsolt fantasztikusan rendezett, úgy látta maga előtt a jeleneteket, mintha egy filmet készítene, és nagyon pontos instrukciókat adott arra vonatkozóan, hogy mit és hogyan csináljunk. Úgyhogy nekem semmi más dolgom nem volt, mint ennek a hullámaira felülni, és hagyni magam sodródni azzal, amit ő kért, vagy amit ő megálmodott. Végig nagyon koncentrált munka folyt, de szépen összecsiszolódtunk a próbafolyamat alatt, és jó érzéssel töltött el, hogy menet közben Zsolt jó párszor felkiáltott, mondván, „Ez az! Pont erre gondoltam!”, amivel folyamatosan szinten tartotta és táplálta a kreativitásomat, meg a lelkesedésemet. Mindent összevéve számomra ez egy szerelem-előadás lett, holott a szerepem eléggé ellentmondásos figura, ami általában meg is lepi a közönséget.

Hogyhogy?
A nézők nem igazán tudják, mire számítsanak, hiszen Ady és Léda szerelmét nagyjából ismerik az iskolai irodalomórákról, de valójában ez az előadás egy szokatlan oldalát mutatja meg ennek a történetnek. A legnagyobb meglepetés benne az, hogy bár Ady Endre nem szerepel a darabban, mégis abszolút főszereplő, a versein és az emlékeinken keresztül van jelen. Ez a darab Lédának és a férjének az életéről, illetve a házaspár mindent túlélő szövetségéről szól. Egy fikció, egy mese, ugyan felvillannak benne valóságos elemek, de legkevésbé sem egy dokumentarista mű. Ez a történet Zsolt fejében született meg, és arról szól, ahogy ő elképzelte és megírta Brüll Adél és Diósy Ödön viszonyát.

Szőke Zoltánnal eddig csak a tévésorozatban voltatok férj és feleség, színpadon most először játszotok házaspárt. Hogy boldogultatok ezzel az új szituációval?
Egyszerre volt nagyon könnyű és rettenetesen nehéz dolgunk. is. Zolival rendkívül közel állunk egymáshoz lelkileg, fél szavakból, egy-egy tekintetből is megértjük egymást, a másik minden egyes rebbenésére reagálunk. Talán úgy lenne egyértelmű, hogy ettől könnyebb lesz majd együtt dolgozni, de ez csak részben igaz. Mert amikor egyetértünk valamiben, akkor szárnyalunk, és ott abszolút tudunk élni ennek a kapcsolatnak a mélységével, de ha valamiben eltérő véleményen vagyunk, akkor sokkal nehezebben kötünk kompromisszumokat, pont azért, mert ennyire közeli a kapcsolatunk.

Több mint két évtizede dolgoztok együtt, kimondani is sok.
Ez idő alatt rengeteg mindent megéltünk egymás mellett, jót és rosszat egyaránt, miközben a sorozattal párhuzamosan a saját életünk is zajlott, tehát beavatódtunk egymás privát mindennapjaiba is. Nagyon sokszor támaszkodtunk egymásra, és nagyon sokszor nyúltunk egymás hóna alá, amikor arra szükség volt, vagy éppen együtt örültünk, hogy ha valami jó történt velünk, de mindenképpen egy élő, nagyon igaz és nagyon mély baráti, emberi kapcsolat a miénk, ő az egyik legfontosabb ember az életemben.

És ezek nyilván időnként óhatatlanul megmutatkoznak.
Főleg egy ilyen lelkileg megterhelő próbafolyamat alatt, amikor egy megrázó időszakban találkozunk ezzel a két emberrel: az elszámolás, a számadás, a vallomások, a bocsánatkérések időszakában. Fájdalmasan szépséges feladat volt kicsiholni magunkból a szerelmet, a csalódást, a távolságot, a búcsút, a születést, a gyerek-témát, a bűnöket, a bocsánatokat, a halált. A legbensőbb érzéseinket felszínre hozó, maximális őszinteséget megkövetelő témák ezek, ezért maga a próbafolyamat egy önismereti utazás is volt egyben.

A négyszereplős produkciótokban Dózsa Zoltán alakítja Kokas Pált, a dilettáns költőt, Léda húgát pedig Nagy Nati játssza. Mindketten remekelnek a szerepükben.
Dózsa Zoli fergeteges vígjátéki figura, olyan aranyos tud lenni bizonyos pontokon, hogy teljesen kizökkent bennünket az előadásból, mert mindig meglep egy-egy új arccal, tekintettel. Annyira kedves és ugyanakkor annyira esendő figura, hogy olyan is előfordult, hogy egyszerűen nem bírtam abbahagyni a nevetést miatta... Nati pedig komoly kutatómunkát végzett azzal kapcsolatban, hogy ha valaki olyan típusú értelmi fogyatékossággal él, mint a darabbeli húgom, akkor az illetőnek milyen jellemző fizikai megnyilvánulásai vannak. És Nati valóban nagyszerűen játszik, fantasztikusan hozza Margit figuráját. Mi négyen igazán jó csapattá kovácsolódtunk a próbák alatt, fontosak lettünk egymásnak, egyébként a darabon belül is nagyon figyelünk egymásra.

Le sem tagadhatnád, mennyire kedves a szívednek ez az előadás.
Így, hogy viszonylag sok idő kimaradt a színházi életemből, még nagyobb erővel és elánnal vetettem magam bele a munkába. Úgy érzem, tele vagyok energiával, szándékokkal, ötletekkel, vágyakkal, és hihetetlenül élvezem, hogy ismét az álmaimra koncentrálhatok.

Címlapfotó: Barátok közt
Szűcs Anikó