Visszatért a játékhoz való kedvem” - beszélgetés Telekes Péterrel

Legutóbb 2015 júniusában, egy tikkasztó nyár eleji estén interjúztunk a Vígszínházban, egy fergeteges Össztánc előadás után. Most pedig egy fagyos januári napon a Magyar Színházban találkoztam Telekes Péterrel, aki társulati tagként az első évadát tölti a Hevesi Sándor téri teátrumban. Mi több, a népszerű színész a legújabb szerepében jezsuita szerzetesként remekel a színpadon. A bemutatón túl persze sok minden másról is beszélgettem a Legyetek jók, ha tudtok! című zenés játék Ignác atyájával.

Az előző szezon végén eljöttél a Vígszínházból. Nehéz döntés volt?
Nagyon! Nagy és nehéz döntés, jó ideig gyötrődtem emiatt, és az utolsó pillanatig dilemmáztam, mígnem eljött az a pont… Amikor felmondtam, akkor már azt éreztem, hogy nem tudok tovább ott maradni.

Megkérdezhetem, miért hagytad ott a társulatot, vagy nem szívesen beszélsz róla?
Nyilván több oka is volt a távozásomnak, de amit a legkevésbé tudtam elfogadni: olyan érzésem volt, hogy nekem a Vígben szárnyakat növesztettek, aztán meg bezártak egy kalitkába… Hozzáteszem, mindig nagyon hálás leszek a szárnyakért, mert ameddig azt gondolták, hogy nekem igenis repülnöm kell, addig sok jó lehetőséget, szép feladatokat kaptam... Aztán megváltozott a helyzet, és idő után már nem tartották olyan fontosnak, hogy én szárnyaljak, és egyre kevesebbet repülhettem. Egyszer csak, mint egy díszmadárnak, visszavágták a tollaimat, és attól fogva úgy éreztem magam, mint akit leginkább egy kalitkában mutogatnak, amit eléggé nehezen éltem meg. Ugyanakkor látva azt, hogy az a rengeteg kiváló kollégáim, akik az elmúlt években hasonló okok miatt repültek ki a Vígszínházból, ma jobbnál jobb lehetőségeket kapnak más színházaknál, és szinte kivétel nélkül boldogan szárnyalnak, engem is felbátorított, nekem is reményt adott ahhoz, hogy megtegyem ezt a lépést. Miközben Eszenyi Enikő legnagyobb hibájának azt tartom, hogy hagyta elmenni azt a sok nagyszerű színészt és színésznőt, ami hatalmas veszteség a Vígszínház számára, hiszen a harmincas és a negyvenes korosztály mostanra csaknem teljesen eltűnt a társulatból.

Háromgyerekes családapaként tetted meg ezt a bátor lépést.
Jókora merészség volt, tudom. Ugyanakkor a szabadúszásba már nem mertem belevágni, mert féltem, hogy szabadon fuldoklás lesz belőle. Az viszont jó érzéssel töltött el, hogy Zalán János, a Magyar Színház igazgatója tárt karokkal fogadott, én pedig nagy örömmel csatlakoztam a társulathoz. Elsőként Ficsúr szerepét vettem át a Valahol Európában musicalben, azután következett Louise karaktere a Naptárlányokban. A Legyetek jók, ha tudtok! volt az első olyan bemutatóm, ami már teljes mértékben egy itteni próbafolyamatnak a gyümölcse.

Ismerted a színdarab alapjául szolgáló olasz filmet?
Hogyne! Tízéves lehettem, amikor először láttam, és most a próbák megkezdése előtt újra megnéztem. Magam is meglepődtem azon, hogy mennyire megmaradtak és milyen élénken felidéződtek bennem azok az érzések, amelyek gyerekkoromban ehhez a történethez kapcsolódtak. Például, van egy jelenet a filmben, amelyik annak idején eléggé megijesztett, és arra is emlékszem, hogy kissrác koromban nagyon tetszett nekem Leonetta (mosolyog)… Luigi Magni és Bernardino Zapponi filmjéből Vajda Katalin írt színdarabot, egy kerettörténetbe foglalta az egészet, és igazán szerethető változatot készített belőle.

Mit szóltál a szerepedhez?
Kifejezetten örültem neki, annál is inkább, mert nekem biztosan nem jutott volna eszembe magamra osztani Ignác atyát, annyira különbözőek vagyunk. Csőre Gabi kollégám meg is jegyezte, hogy mennyire távol áll tőlem ez a karakter: de ez benne a kihívás, ezért annyira jó játszani ezt a szerepet. Loyolai Szent Ignác, a jezsuita rend alapítója egy szigorú katona, úgyhogy a próbafolyamat során végig arra treníroztam a lelkemet, hogy minél hitelesebben formáljam meg ezt a cseppet sem kedves, rideg figurát. Az előadásban két zárt jelenetem van Eperjes Károllyal, aki Néri Fülöpöt alakítja. Imádom, mert nagyon jól megírt, remekül poentírozott jelenetek.

A Magyar Színház-beli feladataid mellett vendégművészként több teátrumban is fellépsz. Hol láthatunk ebben az évadban?
A Vígszínházban megtartottam három szerepemet (Bűn és bűnhődés, A velencei kalmár, Óz, a csodák csodája), a Karinthy-ban a Bunbury - avagy Szilárdnak kell lenni című komédiában játszom, amit megint csak imádok. Anno a próbafolyamatot is borzasztóan élveztem, igazi békebeli színházi munka volt, egy nagyon jó csapattal: tényleg hibátlan a szereposztás (mosolyog). Emellett a Spirit Színházban is szerepelek két előadásban, az Egy egyszerű szemöldökráncolás-ban, és a Veszedelmes viszonyok-ban. Ez így átlagosan tizenhárom-tizenöt előadást jelent havonta, pont annyit, amennyire még abszolút jókedvűen tudok bejönni játszani, és pont annyit, amennyi mellett elég időt tölthetek a családommal, mert nekem ők a legfontosabbak.

Derűsnek, kiegyensúlyozottnak és elégedettnek tűnsz.
Nagyon rég éreztem ilyen jól magam - valószínűleg ezt látod rajtam. Túl vagyok az első bemutatómon az új társulatomban, és igazán jó szívvel gondolok vissza a mögöttem álló próbaidőszakra. Ezt azért is hangsúlyozom, mert én csak szeretetteljes közegben és nagy-nagy bizalomban tudok igazán jól dolgozni, akkor tudom a legjobb formámat hozni. Sokan inkább a feszültségből tudnak-szeretnek építkezni, engem a „feszkós” légkör egyáltalán nem inspirál, ellenkezőleg. Számomra az a legfontosabb, hogy érezzem, hogy a rendező maximálisan bízik bennem, és hisz abban, hogy az adott feladatot meg tudom csinálni. Akkor tudok a legjobban megnyílni, és akkor tudom teljesen odaadni a lelkemet, ha érzem azt, hogy „lentről” támogatnak. Így is folyamatosan küzdök az én önbizalomhiányos lelkemmel, de most azt érzem, hogy jó úton vagyok afelé, hogy sikeresen megvívjam ezeket a csatákat önmagammal.

Vagyis az elmúlt hónapok több pozitív változást is hoztak?
Abszolút. Mindenekelőtt visszatért a játékhoz való kedvem, ami a Vígben már elkezdett vészesen alábbhagyni. Márpedig ha a színjátékból eltűnik a játék és marad belőle a munka, akkor mi értelme van az egésznek? Én magamban mindig arra törekedtem, hogy minél tovább megmaradjak gyereknek: olyan gyereknek, aki szeret és tud önfeledten játszani, és aki élvezi azt, hogy játszhat. Mert ha az egésznek az élvezet része elillan, vagy már nagyon megkopik, akkor pont a lényeg veszik el.

Szűcs Anikó
Fotó: Juhász Éva / Magyar Színház