Wunderlich József: „A zenéléssel együtt teljes az életem”

Wunderlich Józseffel a Bella Figura című komédia főpróbahetében egyeztettünk először az interjút illetően. Végül a premier után találkoztunk. A Vígszínház művészének bőven volt miről mesélnie. Az aktuális munkákon túl a zenélés varázsáról, a munka és a családi élet összehangolásáról és Józsi készülő lemezéről is beszélgettünk. A végén pedig a népszerű színész, zenész még azt is elárulta, hogy a hároméves kislányának melyik a kedvenc hangszere.

Általában hogy viszonyulsz a próbaidőszak finiséhez?
Többnyire szeretem ezeket a végjátékokat, finomra hangolásokat, simítgatásokat. Nyilván könnyebbséget jelent, ha a bemutató előtti héten már ott tartunk az előadással, hogy már csak a finomhangolás van hátra, de nem mindig adatik meg ez a szerencsés helyzet. A Bella Figuránál nagyon komoly hajrá és óriási küzdelem volt az utolsó héten, hogy összeálljon a darab, ilyenkor meg pont az az izgalmas, hogy milyen sokat tudunk haladni, fejlődni az előadással egy hét alatt, és hogy mégiscsak el tudunk érkezni vele odáig, hogy egy iszonyatosan jó tempójú, pörgős vígjáték kerekedjen ki belőle.

Yasmina Reza-nak ezt a darabját idén februárban már bemutattátok a VígSTREAMházban, igaz, akkor online élő közvetítés formájában. Gondolom, a mostani premier egészen más hangulatban zajlott.
Mindannyian tudjuk és tudtuk, hogy az online előadásnak megvannak a maga hátulütői. Egy ilyen vígjátékot, ahol egyébként percenként akár tízszer is nevet a közönség, nézők nélkül előadni nagyon furcsa és lehangoló élmény volt. Azok, akik látták mindkét változatot, tehát a streamelt bemutatót és az élőt is, egyöntetűen azt mondták, hogy a mostani egy teljesen másik előadás lett. Mégiscsak komoly témákat feszeget és kínos helyzeteket tár fel ez a darab, de a közönség sokkal könnyebben megemészti ezeket a szituációkat, ha a körítés humorba van csomagolva. Kár lenne tagadni, hogy az életben is rengeteg humorforrás van az olyan helyzetekben, amelyekre épül ez a darab, és úgy gondolom, az a jó, ha megtanulunk nevetni magunkon, a saját testi, vagy lelki, vagy éppen mentális nyomorúságunkon, tehetetlenségünkön. Ráadásul nagyszerű kollégákkal játszom együtt ebben az előadásban: Halász Judittal, Kovács Patríciával, Radnay Csillával és Stohl Andrással. Már közvetlenül a bemutató után többen megjegyezték, hogy nagyon helyén van a szereposztás, és hogy a karakterek remekül passzolnak a színészekhez. Én például egy eléggé más figurát játszom ebben a történetben, mint amit a nézők megszokhattak tőlem, és nagy örömömre többen megjegyezték, hogy egészen új színeket is láttak tőlem/belőlem ebben a szerepben, olyanokat, amilyeneket eddig nem. Én pedig kimondottan örülök neki, hogy másfajta szerepek is kezdenek megtalálni, és hogy lassan kiléphetek a szépfiú, valamint a hős karakterből. A darabbeli Éric egy igazi kisember, aki próbálja valahogy összetartani a családot.

Még csak november közepén járunk, de a mostani már a második premiered volt. Szeptember elején a Szerelmek városával indítottátok az évadot.
Azt a munkát is nagyon élveztem. A covid-időszak után igazán üdítően hatott, mondhatni, felpezsdített, hogy két új előadásban, két teljesen másfajta karaktert alakítok. A Szerelmek városa egy nagyszínpadi zenés produkció, amelyben megkíséreljük megfogalmazni azt a furcsa szenvedélyt, ami a színházhoz, a játékhoz, ehhez a furcsa „őrülethez” köt minket, és ami ebben a különös világban körülvesz bennünket. A szerepem szerint egy egészen különleges figurát személyesítek meg: Frederik Lömetrö egy elképesztően izgalmas, sokszínű, szenvedélyes, megszállott, furcsa pasas, és nagyon élvezetes az ő bőrébe bújni, mert előadásról előadásra újabb és újabb színek, tulajdonságok és dimenziók kerülnek elő vele kapcsolatban, a legmélyebb és legszenvedélyesebb szerelemtől kezdve a legádázabb féltékenységen és gyűlöleten, át az iróniáig, a gúnyig és a cinizmusig, szóval iszonyú sokszínű a figura. Valójában ő egy bukott hős, vagy ha úgy tetszik, egy antihős, aki nagyon szeretne igazi, pozitív értelemben vett hősként tündökölni, és nagyon szeretne igazán nagy színésszé, a legnagyobb színésszé válni, de nem sikerül neki, és ebbe gyakorlatilag testileg és lelkileg is beleroppan.

Jó érzés lehetett két ilyen kedvedre való feladattal kezdeni ezt a várva várt évadot.
Tényleg nagyon szerencsésnek érzem magam, különösen a covid-időszak után, hogy két ilyen klassz szerep talált rám, és kifejezetten jólesett, hogy két rendkívül intenzív és izgalmas próbafolyamatban vehettem részt. Mondom ezt úgy, hogy a karanténidőszak alatt sokszor megfogalmazódott bennem, hogy mennyivel egyszerűbb az élet úgy, hogy sok időt töltök otthon és így jut elég időm a kislányomra, hogy este nyugodtan meg tudom fürdetni őt, tudok mesélni neki, el tudom altatni, és ezek a felismerések csak megerősítettek abban, amit addig is éreztem, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy mennyi időt töltök a családommal. Rájöttem, mennyivel más az élet, amikor az ünnepnapok valódi ünnepnapok, és amikor a hétvégék sem a munkáról szólnak.

Alapvetően a karanténidőszak hozta elő belőled azt az érzést, hogy vissza kellene venni az iramból, vagy már a kislányod születésekor megfogalmazódott benned ez a gondolat?
Már Juliska születésekor abszolút felmerült bennem, aztán amikor a második babánkat vártuk, egyre erősödött bennem ez az érzés. Most, hogy már van egy kisfiunk is, most már kettő(jük)ért kell felelősséget vállalnunk, mostantól már két gyermeket kell összehangolni, összehozni logisztikában, plusz a kutyát, plusz a kettőnk előadásait Katussal (Józsi felesége, Bach Kata színművésznő, a Vígszínház tagja – a szerk.). Ezek olyan feladatok és olyan agyalnivalók, amikkel folyamatosan, napi szinten kell foglalkozunk ahhoz, hogy kitaláljuk, hogyan kellene, illetve hogyan lehetne ezt igazán jól csinálni, Nem egyszerű a helyzet (mosolyog). Mindeközben a karanténidőszak alatt kipróbálhattuk, hogy milyen lenne, ha nem lennénk bent minden este a színházban. Iszonyú meglepő volt, hogy lehet élni így is, hogy az estéinket otthon töltjük, békében és nyugalomban, anélkül, hogy estéről estére csúcsra járatnánk az idegrendszerünket. Habár iszonyatosan, szenvedélyesen és mániákusan szeretem a színházat, meg a színészetet, az elmúlt másfél évben többször erősen elgondolkodtam azon, tényleg így kell-e ezt csinálni, vagy, ennyire intenzíven kell-e ebben részt venni.

És mire jutottál?
Ahhoz képest, hogy még az is megfordult a fejemben, hogy abbahagyom ezt az egészet és akár valami egészen mással fogok foglalkozni, augusztus végén igazán jó érzés volt visszatérni a színházba, újra színpadon állni. Most abból a szempontból megint szerencsém van, hogy a szeptemberi és az októberi premier után egy ideig nem lesz új bemutatóm. Így is elég sok előadásban játszom, és majdnem minden este bent vagyok a színházban, de legalább a délelőttjeim szabadok, és napközben együtt tudok lenni a családommal.

A zene mindig is fontos szerepet töltött be az életedben, és a mai napig hangsúlyosan jelen van a mindennapjaidban.
A zenélésben külön öröm számomra, hogy ott teljesen a magam ura vagyok. A színházban nem én döntöm el, hogy milyen darabban, milyen szerepet játszom, nem én választom ki a rendezőt, nem én készítem el a díszletet, a jelmezt, tehát nekem gyakorlatilag nincs beleszólásom ezekbe a dolgokba, amik egyébként nagyon is sokat számítanak. Ehhez képest egészen különleges élményt jelent azt megélni, hogy már szépen készülődnek a legújabb zenei anyagaim. Imádom a hivatásomat, de a zenéléssel együtt teljes az életem.

Mikor szakítasz rá időt?
Ez egy jó kérdés! (nevet). Nyilván ez is nagyon nehéz dolog, mert ha adódik egy kis szabadidőm, akkor annak a nagy részét, kvázi a kilencven százalékát a családommal, a gyerekeimmel töltöm. A fennmaradó kevéske idő a zenélésé. Van, amikor éjszaka valami miatt nem tudok aludni és felkelek alkotni, vagy pedig hajnalban felébredek és már nem tudok visszaaludni, mert pörög a fejemben valami zene, akkor azt leírom, vagy felveszem, vagy dolgozom rajta egy kicsit. Olyan is előfordul, hogy álmomból felriadva jutnak eszembe szövegek, pont nemrég történt velem ilyen, úgyhogy gyakorlatilag az éjszaka közepén leírtam egy komplett dalszöveget. A zenélésben mindent én irányítok, és különösen jó érzéssel tölt el, hogy senki nem mondja meg, hogy mit és hogyan csináljak. Nekem ez egy óriási dolog, mert közben tudom, hogy rengeteg hivatásos zenész nem feltétlenül alkothat kedvére, vagy muzsikálhat ilyen szabadon, mert adott esetben meg kell felelnie egy lemezkiadónak, egy menedzsernek, vagy egy producernek. Mint ahogy a színházban körém is körém teszik a dolgokat, és bár a szerepemen belül azért én mindig azt érzem, hogy szabad vagyok, magának az alkotói folyamatnak én csak egy kis része vagyok egy színházi előadásnál. Ezzel szemben a saját zenéimben az én lényemből fakad minden, ami megszületik, tehát az száz százalékosan én vagyok, és az én speciális szemüvegemen, vagy látásmódomon keresztül próbálom megfogalmazni a gondolataimat, és próbálom megmutatni, láttatni a világnak bizonyos részleteit.

Tavaly ősszel megjelent az első szólólemezed SKIZó címmel. A visszajelzések alapján elégedett vagy az albummal?
Hál' istennek, sokan szeretik, de én egyáltalán nem vagyok elégedett vele (mosolyog). Utólag nagyon sok hibát, vagy pontatlanságot, vagy tévedést találtam benne. Nyilván, ez az első lemezem, tehát az első ilyen jellegű zenei próbálkozásom, és miközben készítettem, nem volt senki, aki úgymond pofozgatta vagy helyrepofozta volna akár a szövegeket, akár a zenéket. Most már pontosan látom, hogy mik a hiányosságaim, vagy mik azok, amikben nem voltam elég ügyes, vagy nem voltam elég tehetséges, de azt érzem, hogy minden egyes vélt vagy valós hibából tanultam! És közben, ha mondhatok ilyen bátrat vagy ilyen nagyot, a most készülő második lemezemen egészen új hangok is meg fognak szólalni, akár olyanokat is fognak hallani az érdeklődők, amikre nem feltétlenül számítanak tőlem, tehát bőven lesz rajta meglepetés.

A kislányod, Juliska mennyire muzikális?
Nagyon! Pár nappal ezelőtt a reggeli ébredés után az első útja a konyhába vezetett: én éppen készítettem neki a kakaót, ő pedig nagy boldogan, a kezeit a magasba lendítve, önfeledten ugrálva azt kiabálta, hogy „Én zenész leszek!” Amikor megkérdeztem tőle, hogy: „ És milyen hangszeren fogsz játszani?, cseppet sem jött zavarba. „Hát hegedűn!” válaszolta a háromévesek magabiztosságával. Mondjuk azért ezzel még futunk egy pár kört, mert annak idején nekem nagyon nagy küzdelmet jelentett a hegedülés (Józsi annak idején hegedűművésznek készült, de tizenhat éves korában az ígéretes karrierje egy sérülés miatt kettétört – a szerk.) Nem a legegyszerűbb hangszer... De mindenképpen szeretném, hogy Juliska tanuljon majd valamilyen hangszeren, mert annak idején a testvéreimmel mi is mind a hatan játszottunk valamilyen hangszeren. Aztán végül is nem lett mindenkiből zenész, de muzsikálni akkor is csodálatos dolog. A zene nagyon szépen edzi, fejleszti és érzékenyíti az emberi lelket.

Szűcs Anikó
Fotó: Dömölky Dániel