Fantasztikus zenei utazás az A-ha új lemezén
A még mindig jóképű (öreg)fiúk, Morten Harket (ének), Paul Waaktaar-Savoy (gitár) és Magne Furuholmen (billentyűk, gitárok és ének) kezdetben úgy tűnt, hogy semmivel sem tudnak többet, mint az átlagos röpke tinédzser szenzáció… a Bros és hozzájuk hasonlók norvég formációja. Azonban 1985-ben a „Take On Me”, a „The Sun Always Shines On TV” dalokkal és a későbbi slágerekkel bebizonyították, hogy ez nem így van. A búcsú turnét követően pedig itt az új lemez, a True North, amely már a felnőtt A-ha zenei anyaga.
A True North önálló zeneműként többnyire eltalálja a helyet. A zene elsöprő filmes kifinomultsággal Audiovizuális élmény) rendelkezik, többnyire lágy és melankolikus, és olyan távol áll a szintipop napjaiktól, mint London Oslótól. Morten Harket hangja még mindig magával ragadó, és a hangszeres dallamok általában nagyon szépek. Az album és a koncertfilm között azonban zavaros a kapcsolat. Ez utóbbi részben koncertfelvétel, amelyen a trió félig élőben rögzíti a Bodø-i Sarkvidéki Filharmonikusokkal, a sarkkörtől 55 mérföldre északra található városkában, a gyönyörű norvég tájról – hegyekről, zord tengerpartokról és minden másról – tarkított felvételekkel megspékelve. Ugyanakkor a daloknak köze van a hely természetéhez. A True North lényegében egy különleges zenei és filmes (sarkvidéki) élmény.
Nézzük az album nyitószámát és az első kislemezt: Magne úgy írja le, mint „egy dal a teljes elkötelezettségről és a támogatás megnyilvánulásáról valakinek, aki bajba jutott”. De a zavaros téma ellenére maga a szám valóban gyönyörű, hála Harket gyönyörű hangjának, amely a filmes zenekari kíséret fölé emelkedik – jellegzetes norvég hangulatot teremtve. Második kislemezük, a You Have What It Takes egy gyászos, folkos-pop szerelmes dal, lágy Nick Drake-szerű akusztikus gitárvonalával és buja, feszes harmóniáival a refrénükben: „A mi szerelmünk az egyetlen dolog, ami sosem hiábavaló”. De a mérföldekkel kimagasló pálya a Bumblebee, a legközelebbi igazi északfelemelő popdalhoz érkezik. Itt valódi kísérletezést hallunk; fülbemászó vonósokkal küzdő szintetizátorok, visszatérő jazz fuvolavonal, szétszórt elektromos gitár groove-ok és sivár dobminta.
Tulajdonképpen a True North egy lassú iramú, sóvárgó utazás egy hideg hangzásvilágon keresztül, amelyből hiányzik a korai popslágerek felületes hozzáférhetősége. Azonban csak első hallásra, mélyedjünk el az anyagban és rájövünk, hogy fokozatosan bontakozik az érdekes hangzásvilág. A fiúkból férfiak lettek és ez jól érződik ezen a korongon.
