Különleges kiállítás magyar rock relikviákból Békéscsabán

Sokan, sokféleképpen küzdenek a magyar rockkultúra elfogadtatásáért. Volt, aki belefáradt, olyan is akadt, aki huszárosan vágta át a gordiuszi csomót. Zoltán János rock szakíró szerint történtek ugyan pozitív irányú elmozdulások e területen, ám a műfaj mégsem került az őt megillető helyére. A Békéscsabán megnyíló 50 év zene tárlat e régi adósságból igyekszik valamennyit törleszteni.

Kinek az ötletére jöhetett létre a tárlat, és miért épp Békéscsaba adott otthont a relikviáknak?
Tizenöt éve keresek olyan fővárosi helyszínt, ahol létre lehetne hozni ezt a kiállítást. Nekem éppúgy nem sikerült, mint Schuster Lórinak, aki a P.Mobil-múzeumot Felvidékre vitte. Annyit sikerült elérnem, hogy 2003-ban az Old Man’s Pubban csináltam egy időszaki tárlatot. Hajnal Gábort nemrég keresték meg a békéscsabai Csabagyöngye Kulturális Központtól a kiállítás ötletével, illetve igényével, ő pedig rám gondolt, mint megvalósítóra. Azóta megszületett a megállapodás.

Milyen relikviákból állt össze az anyag?
Több tízezer fotóból kellett kiválasztanom az anyagot, köztük – indulásként - Németh Lehel és a Benkó Dixieland Band 1957-es fényképeivel. 957 fotó öleli fel az időszakot, amelyben minden nevesebb előadó és zenekar szerepel. 1990-nel zárul a történet a Republic együttessel. Emellett 297 tárgyat állítunk ki: többek között Adamis Anna tollát, amellyel az LGT Yamaha fesztivál szerződését írta alá; Bródy János katonai szimatszatyrát, Cserháti Zsuzsa fellépő ruháját, valamint Máté Péter kézzel írott naptárját. Hérics Nándor festőművész 30 eredeti festménye is bekerült a darabok közé. A kiállítás legszomorúbb részét a zenetörténet 57 halottjának fotói jelentik.

Az elmúlt ötven év alatt kitermelődtek a műfajon belüli szegmensek. Volt-e valamilyen megkötés azzal kapcsolatban, hogy mi kerülhet be a tárgyak, fotók közé, illetve mi az, amely a „ciki”, vagy a „gáz” kategóriájába sorolható?
Nem kerülhettek be a kilencvenes évek elejétől Magyarországon is megjelenő technikai műfajok képviselői: Például Kozsó, Lala, a Kozmix, a techno, a rave, a house, egyszóval a gépzene. Kimaradtak még a Lagzi Lajcsi-féle Dáridó, a 3 + 2, az úgynevezett mulatós, vagy lakodalmas stílusok is. A legnagyobb bekerülési kritériumot az élő zene, vagyis a művészet képviselői képezik – politika és bulvármentesen.

Miként tudtad beszerezni, összerakni az anyagot?
Egyetemi éveim után, a hetvenes évek közepétől újságíróként dolgoztam a Pesti Műsor c. lapban, a Magyar Ifjúságban, és az Ifjúsági Magazinban. A beatzene iránti szeretetem Baksa Soós Jánossal és a Kex együttessel indult, majd folytatódott Radiccsal, aki ’81-ben a lakásomon adott interjút nekem. Tőlük, és más, későbbi interjúalanyoktól - így Faragó Judy Istvántól is, akitől megkaptam a Scampolóban hordott fellépő zakóját - is kértem személyes tárgyakat, amelyek gyűjteményem alapját képezték. Már akkor gondoltam egy leendő beat-pop-rock kiállításra.

HI