„Van hozzá közöm és tudok róla beszélni” – Szabó-Kimmel Tamás a Hair-ről

Idén nyáron mutatják be az eredeti Broadway-előadás alapján készülő ikonikus Hair c. musicalt, amelynek egyik főszereplőjét Szabó-Kimmel Tamás alakítja. Vele beszélgettünk szabadságvágyról, lázadásról és a színház reflexív, gondolatébresztő feladatáról.

Hogy halad a közös munka a csapattal? Mohácsi Jánossal, a darab rendezőjével már másodszor dolgozol együtt, a többieket is ismerted?
Igen, Mohácsival a Radnóti színház Buborékok című előadásában dolgoztunk együtt. A színészek nagy része kaposvári, de játszik két volt osztálytársam is. Nagyon tehetséges, jó fej emberek jöttek össze, irigylésre méltó a hozzáállásuk, kitartásuk és a szorgalmuk, rendkívül alázatosak.

Az előadásban szereplő dalokat, amelyeket generációk dúdolnak slágerekként, Závada Péter újrafordításában szólalnak majd meg. Mi a véleményed a szövegekről?
Petinek egészen parádés megoldásai vannak, bár egyáltalán nincs könnyű helyzetben, mert jó néhány fordulat, szóhasználat van az angol változatban, amire nehezen találni magyar megfelelőt. Az előző fordítás köszönőviszonyban sem igazán volt az eredetivel, ő viszont próbált nagyon hű maradni ahhoz, hogy mi az üzenete egy-egy dalnak, miről szól. Izgalmasak a szövegei, de ezek is, akárcsak a koncepció, folyamatosan alakulnak.

Milyen élményed, esetleg prekoncepciód volt a Hairrel kapcsolatban?
Nos, én alapvetően nem kedvelem a musicaleket és a táncos műfajt, mégis úgy gondolom, a Hair zeneileg hihetetlenül bravúros. Érzem azt, amit akkor érezhettek az emberek, amikor a darab megszületett. Amiről szól, nagyon élő bennem, van hozzá közöm és tudok róla beszélni. Emlékszem, a főiskolán harmadikban volt egy Hair-vizsgánk, lényegében egy koncert. A Miloš Forman-filmet is ismerem és szeretem. Jó volt látni, hogy alacsony költségvetéssel, viszont rengeteg kreativitással ilyen nagyszerűen megcsinálták a táncos részeket, remek szituációk voltak benne. Bár a filmnek nincs sok köze az eredeti Broadway-musicalhez, ami alapján mi felépítjük a saját előadásunkat, és még ahhoz képest is lesz változás.

Miért érzed különösen magadénak azt az életérzést, amit a musical annyira ikonikusan képvisel már évtizedek óta?
A szabadságvágyról van szó benne, a háborúellenességről – és ha valami, akkor ez sajnos most, amikor a szomszédban egymást ölik halomra az emberek különböző gazdasági érdekcsoportok miatt, a legaktuálisabb. És ahogy nézem, ez megtörténhet akár itthon is. Illetve arról, hogy fiatal embereket, akik egy bizonyos pontig élték az életüket, hogyan kanalazza be a rendszer és a háború, hogy válnak állatokká és hogy nem, kinek mi ehhez a viszonya. Nyilván a nyílt kábítószerezéstől, ami néhány évtizeddel ezelőtt még nagy durranásnak hatott, az én generációm már nem esik hasra, hiszen gyakorlatilag bárki tud venni bármit, bárhol. Talán azért is áll különösen közel hozzám, mert én magam nagyon erősen szabadságpárti vagyok, mindannak ellenére, hogy tudom, az ember soha nem lehet szabad. Mindig függünk valamitől.

Mi az, amitől mégis szabadnak éreznéd magad, akár színészként, a szakmában, akár magánemberként? Mit gondolsz, megoldás-e az, hogy fogod magad, kivonulsz a társadalomból és egy kommunában élsz?
Szerintem megoldás, de még így is rengeteg tényező van, ami befolyásolja, különböző irányokba tereli az életed. Ha kimész egy lakatlan szigetre, akkor is függsz – ha nem az embertársaidtól, akkor a természet törvényeitől. Hiába mondod, hogy szabad vagy, közben rád szakadhat egy cunami. Nagyon szép ábránd, de nincs tökéletes szabadság, az egyedül az elménkben létezik. Bár nem igazán tudnám definiálni, sokszor mégis azt érzem, hogy az illúzióját kergetem. És ha van szakma, ami nem a szabadságról szól, hát az a színészet! Legfeljebb akkor lehetsz szabad, amikor a rendező által megszabott kereteken belül már annyira tied a szerep, hogy mersz magadnak is megengedni olyan újításokat, amelyekkel még nem léped át a rendszer határait. Az is teljesen másféle szabadság, ha van egy szereped, ami meg van rendezve és aztán azon belül oldódsz fel, válsz egyre szabadabbá.

Te lázadó típusnak tartod magad?
Inkább felbujtónak vagy provokátornak. Például ha itthon lenne valamiféle „helyzet”, előbb állnék a hátsó sorba és uszítanék mindenkit, mint hogy előre pattannék és azt mondanám, kövessetek. Inkább ahhoz van affinitásom, hogy magyarázzak a többieknek.

Ennek megfelelően mennyire foglalsz állást az aktuális közéleti kérdésekben?
Mivel belemászik az életembe, nem tudok nem állást foglalni. De tudom, hogy ennek két oldala van, mint az érmének: ami nekünk rossz, az másnak jó. Olyan nem lesz, hogy mindenki jól érezze magát.

Akkor élni és élni hagyni?
Ó, bárcsak így lenne… de igen, inkább ezt tartanám járható útnak. Azt semmiképp nem nevezném például kultúrpolitikának, hogy hozzá nem értő fejeseket tesznek meg színházcsinálókká, közben pedig tehetséges, külföldön is sikeres gruppokat – nevezzük őket alternatívoknak – pedig addig éheztetnek, amíg majd saját magukat zabálják fel. A magyar társadalom már annyi traumán és negatív történésen, tapasztalaton van túl, jóformán belénk vannak kódolva, amikor megszületünk. Olyan közegben növünk fel, hogy nem is igazán tudjuk, lehet-e egyáltalán tenni valamit akkor, ha rosszul érezzük magunkat itthon. Ezt használják ki nagyon régóta az éles eszű és jó gazdasági érzékkel megáldott emberek. Azt veszem észre magam körül, sőt, magamban is, hogy az emberek habitusa megtört, a közéleti-politikai történésekhez közönyösen állnak. Mindenki azt gondolja, hogy egyszer majd úgyis vége lesz és várjuk, hogy valaki kihúzzon minket a szarból, de nem történik semmi. Nem tudom, meddig lehet így csinálni, lehet, hogy nagyon sokáig, csak közben meg azt látom, hogy kezd szétrohadni ez az egész, ami körülöttünk van.

Szerinted a musical mint forma mennyire alkalmas arra, hogy szemeket nyitogasson, társadalmi problémákra reagáljon, kritizáljon? Ha a most készülő Hairnek célja ez, vajon eléri?
A musicalek leginkább a kikapcsolódást, az igényes szórakozást szolgálják ki. Annyira tipikusan amerikai műfaj a látványos, hatásvadász megoldásaival, egyfajta felületességével, hogy más közegben, főleg más nyelven teljesen másként hat. Nem azt jelenti, nem is tudja azt jelenteni, amit angolul jelent. Nekünk szerintem sokkal kuszább az idegrendszerünk, mélyebben gondolkozunk dolgokról. Ugyanakkor ha megnézzük a magyar zenés színházakat, azt látjuk, hogy hihetetlen tömegeket vonzanak, azokat, akik nem gondolkodni járnak az előadásokra, hanem nevetni, tapsolni és pár órára elhinni az illúziókat. Egyébként szerintem alapvetően minden mű alkalmas a gondolatébresztésre és a szemléletformálásra, ha úgy van tálalva vagy olyan gondolatiság van mögötte, amiben igazságot találhatunk – mert ez a lényeg, mindennek az igazságát kell megtalálni és azt megmutatni.

Dömtör Nikolett