Lengyel Tamás: „Örülök, hogy ebben a műfajban is kipróbálhatom magam”

Lengyel Tamás a tavalyi nyarat végigforgatta, ami után teljes erőbedobással, de a szokásosnál jóval nagyobb izgalommal készült a decemberi színpadi bemutatójára. A népszerű színész ugyanis „apanevelésre” adta a fejét, és saját élményekkel tarkított különleges kurzusát egy igazán szórakoztató önálló est keretében tartja az érdeklődő és kikapcsolódásra vágyó kezdőknek és haladóknak.

Legutóbb még „békeidőben”, körülbelül egy hónappal a pandémia kezdete előtt beszélgettünk. Hogy élted meg az elmúlt két évet: színészként és magánemberként?
Nekem a covidtól függetlenül is elég furcsán alakul(t) az szakmai életem, mert amióta 2017-ben eljöttem a Vígszínházból, azóta a televíziós feladatok vannak túlsúlyban, és kevés olyan színházi megkeresést-felkérést kaptam, kapok, ami igazán érdekelne, és amiben szívesen vennék részt. Persze erről a témáról most azért nehéz beszélni, mert az elmúlt két évben a járványhelyzet miatt eleve takaréklángon működtek a színházak, de a covidot megelőző három évben sem dúskáltam a színházi ajánlatokban. Jelenleg a színészetből jóformán csak a televíziózás van az életemben, azt meg nem befolyásolja számottevően a járványhelyzet. Nyilván az egyeztetést hektikussá teheti, meg kialakulhatnak olyan vis maior helyzetek, amikor át kell szervezni az egész gyártási tervet, de összességében a megfelelő teszteléssel a forgatás egy jól menedzselhető dolog, úgyhogy nekem a covid igazából nem befolyásolta az életemet. Magánemberként pedig azt mondhatnám, hogy az elmúlt két esztendő számomra idillikusan telt: 2020-ban a feleségem és én örömteli izgalommal vártuk a kisfiunk megszületését, tavaly december óta pedig már Vince körül forog az életünk, ami sok szép és boldog pillanatot ad. De visszatérve a szakmára: tévés munkából idénre is jutott, olyannyira, hogy májustól szeptember közepéig egy új vígjátéksorozatot forgattam.

Mesélsz róla?
Egyelőre annyit árulhatok el, hogy a Fehér Főnök egy szatíra, vagy fekete komédia, és én játszom benne a főszerepet. A jó adag fekete humorral fűszerezett heti sorozat kisvárosi történeteket elevenít meg, meglehetősen szórakoztató formában, miközben fontos és aktuális társadalmi kérdéseket feszeget, és elgondolkodtató témákat vet fel.

A mostani évadban egy különleges színpadi produkcióval rukkoltál elő: december 15-én mutattad be a Kitolás – Apanevelés kezdőknek és haladóknak című önálló estedet a Radnóti Tesla Laborban. Ez leginkább azért lepett meg, mert sosem volt nyitott könyv az életed, sőt, azok közé a művészek közé tartoztál, akik a lehető legkevesebb információt tártak a nyilvánosság elé a magánéletüket illetően. Ehhez képest most a színpadon osztod meg az apasággal kapcsolatos élményeidet a publikummal.
Azt mondom mindig, hogy személyes sztori és mindenre kiterjedő képi prezentáció, és van is benne két kép a gyerekemről, azt nem árulom el, melyik. Ha egy stream-előadás is lenne belőle, akkor azt a kettőt valószínűleg lecserélném. Az is igaz, hogy belekerült egy csomó személyes élmény, de mégsem érzem, hogy ez sértené az intimitásunkat. Plusz azért ez ízig-vérig fikció, tele gegekkel és fordulatokkal.

Hogy jött az önálló est ötlete?
Tavaly a születésnapomra megkaptam Szily László Kitolás című könyvét, ami azt mutatja be, milyen kihívásokkal kell szembenéznie egy férfinak, ha gyereke születik. Mivel akkor már javában készültem az apaszerepre, még aznap este elkezdtem olvasni a könyvet és hihetetlenül szórakoztatónak találtam. Nagyon jókat derültem rajta, és közben olyan érzésem volt, mintha egy stand up-produkcióról lenne szó – „megkönyvesítve”. Ehhez jött még előzményként, hogy annak idején én is szerepeltem az És a függöny felhördül című előadásban, Stefanovics Angéla, Bánki Gergely és Ficzere Béla társaságában. Abban mind a négyünknek volt egy ötperces stand up-szerű betétje, ami az elején eléggé félelmetes volt számomra, már ott éreztem ennek a műfajnak a nehézségeit, de aztán ahogy belerázódtam az egészbe, már kifejezetten hálás feladatnak tartottam. Akkor és ott fogalmazódott meg bennem először, hogy szívesen kipróbálnám ezt kicsit hosszabban is.

Az egyszemélyes vígjátékodat Horváth János Antal állította színpadra, akivel nem először dolgoztál együtt.
Idén nyáron mutattuk be az Árvák című kamaradrámát, amelyben Lovas Rozival és Molnár Áronnal játszom. Azt az előadást is János rendezte, és a próbafolyamat során nagyon összebarátkoztunk. Egy rendkívül jó humorú, igen komoly intellektusú, hiperintelligens embert és alkotót ismertem meg a személyében, és úgy éreztem, ha valakivel, vele szívesen belevágnék egy ilyen produkcióba. Megkérdeztem, lenne-e kedve egy újabb közös munkához, és rögtön igent mondott, mert kimondottan izgalmasnak találta az ötletet. Aztán elolvasta a Kitolást, és neki is nagyon tetszett. Így kezdődött… Először kiválogattuk a könyvből azokat a részeket, amelyeket igazán szórakoztatónak tartottunk, majd elkezdtük kiegészíteni-felturbózni a szövegkönyvet a saját sztorijainkkal és személyes élményeinkkel. Merthogy időközben nálunk megszületett Vince, János pedig szintén fiús apuka, egy másfél éves kisgyerekkel. János megírta az egészet a Szily könyvet használva sorvezetőnek és erre rájött még a két Dani, Beke és Praznovszky, akik a prezentációs humorra figyeltek és néha a szövegben is gurítottak egyet-egyet.

Ebben az egyszemélyes vígjátékban az apaság nehézségeiről és szépségeiről, kihívást jelentő és felemelő pillanatairól egyaránt mesélsz – közel másfél órán keresztül.
Rendkívül megterhelő nyolcvan percen keresztül egyedül állni a színpadon – tényleg, nagyon kemény! Egyrészt mindvégig le kell kötnöm a közönség figyelmét, másrészt meg kell küzdenem a közvetlen visszacsatolással. Egy egyszemélyes vígjátéknál egyből érkezik a visszajelzés a nézők részéről, és ahány ember, annyiféle reakció, tehát nagyon meg kell(ett) erősítenem a hitemet úgy, önmagamban, mint az előadás, valamint a poénok minőségében. Jankovics Péter kollégám azt mondta, hogy nagyjából a huszadik előadás után már „leteszi” az ember ezt a fajta stresszt, és elkezd nem akarni mindenkinek megfelelni, de jelenleg én még abban a stádiumban vagyok, ahol igen jól és élesen működnek az antennáim, és mindent megérzek. Tehát az euforikus hangulat hihetetlenül magasra emel, egy rosszalló tekintet viszont borzasztó mélyre tud lenyomni, de hála istennek, az eddigi előadások során rengeteg pozitív élmény ért, már-már rocksztárnak érzem magam.

A Kitolás úgynevezett utazó előadás, ami azt jelenti, hogy országszerte több helyszínen is látható. A honlapod szerint januárra és februárra is van már jó pár meghívásod.
Az egészet saját vállalkozásban csinálom, mi béreljük ki a helyszíneket, mi szervezzük közönséget hozzá, ami nem kis munka, ugyanakkor fontos és hasznos tapasztalat. Mindenképpen örülök, hogy belevágtam, és hogy kipróbálhatom magam ezen a területen is. A színházi előadások szempontjából bejáratott helyek mellett az önálló estet szeretnénk elvinni olyan településekre is, ahol az ott élőknek kevesebb lehetőségük van hozzájutni az ilyen jellegű programhoz. A legfőbb célom, hogy a közönség jól érezze magát, és hogy az előadás kellőképpen kikapcsolja a nézőket a hétköznapi abszurditásokból.

Ha már itt tartunk: a feleséged mit szólt az egyszemélyesedhez?
Tekla maximálisan támogatta az ötletet az első perctől kezdve, annak ellenére - vagy inkább azzal együtt -, hogy vannak benne kissé túlzó jelenetek. Mert persze, az élet megannyi fordulatot produkál, de hogy az „apanevelés” még színesebb, humorosabb, legyen, vannak benne olyan részek, amelyek nem feltétlenül úgy történtek a valóságban, ahogy az az előadásban elhangzik. Mivel ezek nemegyszer a feleségemet is érintik, vagy éppen róla szólnak, minden ilyen résznél kértem Tekla beleegyezését, mert nem akartam, hogy valami esetleg rosszul essen neki. Azt mondta, azt szeretné, ha ez az előadás olyan lenne, amilyennek én elképzeltem, ha örömömet lelném benne, és mivel egy vígjátékról van szó, nyilván az a cél, hogy nevessenek az emberek. Mindeközben fontos volt, hogy ez egyfajta tisztelgés is legyen a női nem előtt. Az előadás végén van is egy kifejezetten erről szóló rész, amelyben, elmondom, hogy csak rajongással lehet őket nézni, és az előadás egyértelműen ezt igyekszik kifejezni. Azért remélem, mi férfiak, apák is tudunk néhány dologban segíteni, de valójában a csoda nem általunk jön létre és van jelen az életünkben: a csodához a nők kellenek!

Fotó: Gordon Eszter

Szűcs Anikó