Az eastwicki boszorkányok a Játékszínben
John Updike világhírű regénye és az abból készült, több Oscar-díjra jelölt filmadaptáció után most a budapesti Játékszínben kelnek életre Eastwicki boszorkányok.
A nyolcvanas évek végének egyik legnagyobb mozisikerét Bagó Bertalan állította színpadra, aki az eredeti mű lényegét megtartva egy sűrített, drámai, mégis szórakoztató előadást alkotott.
Vágyak, magány és egy titokzatos idegen
A történet középpontjában az örök emberi magány és a vágyak beteljesülése áll. A három markáns női karaktert – akik egy unalmas kisváros mindennapjaiból vágynak el – Pokorny Lia, Parti Nóra és Lévay Viktória alakítja. Életüket egy rejtélyes idegen, Darryl Van Horne érkezése forgatja fel, akit a Játékszín színpadán Gáspár Sándor kelt életre.
Lynch-i atmoszféra és fekete humor
Bagó Bertalan rendezése nem egy klasszikus vígjátékot, hanem egyfajta pszichedelikus utazást ígér. A rendező szerint az előadás hangulata leginkább David Lynch filmjeinek világához hasonlítható: egyszerre tart görbe tükröt a társadalom elé, és mutatja be azt a belső mélyrepülést, amely a vágyak kiteljesedéséhez vezet.
„Az eastwicki boszorkányok egy pszichodelikus történet, rendkívül sok humorral. Atmoszférája egy David Lynch-filmhez hasonlítható, görbe tükröt tart a világra: a vágyak kiteljesedéséhez mélyrepülésen át vezet az út, ami nyomot hagy az emberben. E mélységre épül a cselekmény” – mondja Bagó Bertalan.
Hat karakter, egyetlen helyszín
Bár a regény és a film számos helyszínt és mellékszereplőt vonultat fel, a Játékszín változata egyetlen térbe sűríti a cselekményt. Ez a megoldás lehetővé teszi, hogy a hat központi karakter (további szerepekben: Szőlőskei Tímea és Szegezdi Róbert) közötti dinamika még intenzívebbé váljon. Az előadás látványvilágáért Vereckei Rita felel, míg a baljós és fülbemászó zenei aláfestést Szemenyei János szerezte.
A függöny felgördülése után egy olyan világ tárul elénk, ahol a természetfeletti és a hétköznapi vágyak határai végleg elmosódnak. Eastwick boszorkányai bebizonyítják, hogy a mágia néha csak egy eszköz a belső szabadságunk megtalálásához – még ha az ára olykor sötétebb is, mint gondolnánk.