Viczián Ottó:”A jó színészt könnyű szinkronizálni”

A magyar szinkron legendás minőségét nem a technika, hanem a színpadi rutin és a nyelvi igényesség tette világhírűvé – állítja a számos kultikus filmsztár magyar hangjaként ismert színművész. Miközben a szakma egyre kisebb stábbal, rohanó tempóban és az AI fenyegetésével küzd, ő hisz abban, hogy a mikrofon mögött továbbra is élő színészeknek kell életre kelteniük a karaktereket. Alábbi interjúnkban szóba kerül még a színház is.

A magyar szinkron világa folyamatosan változik. Úgy fogalmaztál korábban, hogy a legendás színvonalból nem szabad engedni. Milyen tendenciákat látsz a minőség vagy a technológia terén? Hol van lehetőség a magyar szinkron jövőjében?
A magyar szinkron azért lett legendás, mert a mikrofon előtt olyan színészek álltak, akiknek megvolt a színpadi rutinjuk, gyakorlatuk, stílusismeretük. Ma ez másképp van. A gombamód szaporodó szinkron-iskolákban nem biztos, hogy a növendék meg tudja szerezni azt a tapasztalatot, ami szükséges az adott film hangulatának visszaadásához. Megváltozott a stáb mérete is, régen a szinkronstúdióban volt vágó, rendezőasszisztens is. Ma már kevesebb embernek – többnyire csak a rendező és a hangmérnök van a vezérlőben – kell odafigyelni több dologra, nagyobb az esély, hogy egy hibás hangsúly, rossz szórend becsúszik. Ennek ellenére nem szabad spórolni az időn, ha egy felvételt nem érzünk tökéletesnek. Nagy veszélyt jelent a mesterséges intelligencia is. Aki egyszer hangmintát ad ilyenhez, az nemcsak a saját, de a kollégái megélhetését is veszélybe sodorja. Ugyanis már nem lesz szükség arra, hogy a színész ott álljon a mikrofon előtt. Tudomásom szerint a SZÍDOSZ Szinkron Alapszervezete megállapodott a stúdiókkal, hogy nem használnak AI-t a szinkronokhoz. Ez nagyon fontos a munkánk szempontjából.

Alien: Covenant – Michael Fassbender két különböző android‑karakterének magyar hangjaként milyen technikai vagy érzelmi kihívás volt a két figura elkülönítése hangban?
Nagyon érdekes munka volt, kedves emlék számomra. Annyira volt csak szabad a két android között hangban különbséget tenni, amennyire Fassbender is tette a játékában – ezek leheletfinom utalások, gesztusok voltak. Nikodém Zsigmond szinkronrendezőtől kaptam is segítséget a munkához: egyik nap az egyik, másik nap a másik android jeleneteit vettük fel.

A Szulejmán sorozatban Ibrahim pasát megszólaltatva finoman váltottál két karakterállapot között: fizikai nyugalom és őrjöngés között. Hogyan készült ez a dinamikus érzelmi váltás, és mennyire volt megterhelő számodra a karakter?
Színházban sokszor játszottam olyan darabban, ahol a karakteremnek nagyon éles érzelmi váltásai voltak – elég csak Hamletre gondolni. A színházban ez még a szinkronnál is fokozottabb koncentrációt és érzelmi jelenlétet kíván. Ezért visszatérek az első kérdésre: szerintem fontos, hogy a szinkronizáló színésznek meglegyen a rutinja egy ilyen feladathoz, amit elsősorban színházban szerezhet meg. Szokták mondani, hogy jó színészt könnyű szinkronizálni. Az Ibrahim pasát játszó Okan Yalabik szerintem jó színész, így szerettem „vele dolgozni”. Érdekesség, hogy ő is sokat szinkronizál Törökországban.

Sok kultikus karakter (pl. Adrien Brody, Brendan Fraser, Michael Fassbender hangja) „állandó magyar hangjaként” dolgozol. Hogyan tudod megőrizni saját természetes hangod, miközben más színészek karakterét kelted életre?
Az az érdekes, hogy ha megszólítanak, hogy beszéljek úgy, mint valamelyik filmben, akkor nem tudok rögtön váltani. Ahhoz kell a figura a „vásznon” (ma már monitoron), kell az az érzés, hogy ott állok a szinkronstúdióban, és felveszem a film hangulatát. A színpadi gyakorlat persze ebben is segít, hiszen estéről estére más karakter bőrébe bújunk. Fontos, hogy bármilyen is a figura, ne erőszakoljuk meg a magyar nyelvet. Szinkronizálás közben a színész a „fülesben” hallja az eredeti hangot, és vigyázni kell, hogy ne vigye el a hangsúlyozást a másik nyelv másféle dallama. A mindennapi életben nem szoktam „szinkronos hangon” beszélni, bár előfordult már, hogy megjegyezték egy vendéglátóhelyen: olyan jó a hangom, szinkronizálnom kéne… A feleségem csak annyit mondott: szokott.

Mi az a pillanat egy próbafolyamatban, amit a legjobban szeretsz? Amikor még minden képlékeny, vagy amikor már teljesen összeállt a karakter?
Szeretem a szöveget gyorsan megtanulni, hogy már csak a karakter felépítésére kelljen figyelnem. Nyilván mindig minden színésznek van egy elképzelése a saját szerepéről, és jó, ha ez legalább a fő vonásokban egyezik a rendező elképzelésével, mert akkor egy viszonylag nyugodt próbafolyamat elé nézhetünk. Szeretem, ha a kollégákkal is egy hullámhosszon vagyunk, ez fontos a próbák és az előadások alatt is.

Volt már olyan szerep, amit elsőre nem akartál elvállalni, aztán mégis nagy szerelem lett belőle? Mesélnél erről?
Olyan szerepem volt már, amit ugyan elvállaltam, de féltem, hogy nagy bukás lesz, nehéz volt a téma és rengeteget beszéltem benne. Végül nagy siker lett, 6 évadon át játszottuk. Kocsis István Megszámláltatott fák című darabja volt, melyben együtt játszhattam Lux Ádámmal és Timkó Eszterrel, valamint még sok kedves kollégával, Csiszár Imre rendezte. Szerencsés csillagzat alatt született előadás volt, nagyon szerettük mi is és a közönség is.

Van olyan színpadi műfaj, amit kifejezetten kerülni szoktál, vagy épp ellenkezőleg – mindig izgat, ha jön egy lehetőség?
Nem vagyok komikus alkat, ezért a vígjátékokat szeretném elkerülni – persze ez nemcsak rajtam múlik. Természetesen játszottam már vígjátékban sokszor, de jobban szeretem azokat a műveket, melyek elgondolkodtatnak engem is és a nézőt is. Fontos a nevetés, a kikapcsolódás, de számomra többet ér az, ha valaki hazavisz egy gondolatot az előadásról, vagy megért valamit a darab segítségével. Egyszer például egy néző azt írta a vendégkönyvbe: „Köszönöm, 40 év után most értettem meg, hogy miért gyűlöltem az apámat.” Egy más alkalommal pedig a művészbejárónál állított meg egy úr, hogy elmondja: az előadásban az ő életét játszottuk el. Valljuk be, ilyen találkozások vígjátékok esetében ritkán fordulnak elő. Szóval jobban szeretem, ha a komolyabb szerepek találnak meg.

A nézőknek legtöbbször a premieren kezdődik az élmény – nálad mikor? Már az olvasópróbán, vagy csak a színpadon, élő közönség előtt?
Az első előadás közönség előtt – többnyire ez a nyilvános főpróba – mindig más élmény. Egyszer csak ott lélegzik több száz ember, más az akusztika is, másképp kell beszélni, érkeznek a reakciók a szavainkra. Legtöbbször persze sejtjük, hogy hol fognak nevetni vagy más módon reagálni, de néha előfordul, hogy meglepődünk. Így volt ez a már említett Megszámláltatott fák esetében is, amiről nem gondoltuk, hogy ezt a nagyon nehéz darabot ennyire szeretni fogja a közönség.

Hogyan kapcsolódsz ki?
Nagyon szeretek olvasni, sok filozófiai és történelmi könyvem van. Talán furcsán hangzik, de ezeknek a segítségével tudok kikapcsolódni. Előadás vagy próba közben az öltözőben a következő jelenetre várva is olvasni szoktam. A nyelvek is érdekelnek, ezért néha belevetem magam például a japán nyelv tanulmányozásába. Néha megnézünk egy-egy sorozatot vagy filmet, de amiben szinkronizáltam, azt eredeti nyelven nézem, nem szeretem visszahallani magam. De legalább ezzel is tudok valamilyen nyelvet gyakorolni. A kikapcsolódásban sokat segít három cicánk is, akiknek a dorombolása a legjobb stresszoldó.

Fotó: Magyar Színház