Radó Denise: „ Rendezőként szeretek a színészekkel együtt gondolkodni”                                

Radó Denise egyáltalán nem akart színész lenni, anyai ösztönzés, mesterek támogatása és a színház varázsa mégis erre az útra vitte. A főiskolán Ruttkai Évától kapott életre szóló útravalót, a színpadon legendáktól tanult, a szinkron és a rendezés pedig újabb szenvedéllyé vált számára. Ma a Turay Ida Színház művészeti igazgatójaként vallja: közönség nélkül nincs színház – az igazi cél, hogy a néző élménnyel, mosollyal, varázslattal távozzon.

Békéscsabán született 1962. július 18-án.   Hogyan befolyásolta a gyerekkorát, hogy színházi családban nőtt fel? Milyen hatással volt Önre a színház légköre fiatalon?
Igen, Csabám születtem, mert a szüleim ott dolgoztak a színházban. De aztán édesapám összeveszett az akkori igazgatóval, így úgy döntöttek, hogy elszerződnek egy másik színházba. A „közeli” Győrt választották. Tehát csak hat hétig éltem Csabán, Győrben nőttem fel. Konkrétan a színházban. Édesapám a szervezési osztályt vezette, tehát a bölcsim egy darabig az íróasztal fiókja volt, illetve későbbiekben az iroda „papírkosara”. Minden percem a színházról szólt, de szó szerint, ott játszottam, később ott írtam a leckéket, bejártam a próbákra, minden előadást láttam. Még otthon is, miután a színészházban laktunk, „csak” a színház volt a téma, mert a legtöbb színész ott beszélgetett nálunk a szüleimmel. Ebből egyenesen következik, hogy… egyáltalán nem akartam színész lenni.

De azért mégis úgy alakult az életem, hogy a Színművészetire kerültem. Anyukám szorgalmazta! Apukám sajnos átszerződött az égi társulathoz, mikor én még csak tizennégy éves voltam, így nem tudott megóvni ettől a szakmától.

Tanulmányait a Színház- és Filmművészeti Főiskolán végezte 1985-ben, Békés András osztályában. Mi volt az az élmény vagy kurzus az egyetemen, ami később meghatározóvá vált az Ön számára, akár rendezőként, akár színészként? (pl. beszédórák, színésztréningek stb.)
Csodálatostanáraim voltak. A színésznek alap küldetése, hogy a nézőket tanítsa a szép magyar nyelvre. Montágh Imre és Gosztonyi János, beszédtanáraim, rengeteget segítettek. Imádtam őket! Olyan szerencsés voltam, hogy bár akkoriban még nem volt ez „divat”, de az osztályfőnökünk bevezette, hogy legyenek mesterkurzusok az osztályunkban. Így tanulhattunk Tordy Gézától, Sík Ferenctől, Ruttkai Évától. Leírhatatlan élmény volt minden óra velük. Zenésmesterség tanárunk Iglódi István volt, aki akkoriban kapta meg a József Attila Színház Művészeti vezetői posztját, és néhányunkat odavitt gyakorlatra. Olyan fantasztikus színészekkel mehettem ki egy színpadra, mint Kaló Flórián, Szemes Mari, Andorai Péter, Gobbi Hilda, Tordai Teri, Makay Sándor, Újréti László, Törőcsik Mari. Őket nézni, tőlük ellesni a színészet „csínyját-bínját”, felért több főiskolával. Szerencsés vagyok!! Az említett művészek mind figyeltek rám, segítettek, szinte fogták a kezem. Ruttkai Éva évekig jött nézni az előadásokat és mindig figyelmeztetett, hogy mit kéne még fejlesztenem, de a dicséretek sem maradtak el. Annyira büszke voltam, hogy figyel rám. Egyszer megkérdeztem, hogy mivel tudom én ezt meghálálni, de  csak annyit mondott: ”Add majd tovább Te is a fiataloknak!” Ezt azóta is küldetésemnek érzem. Mindig nagyon figyelek a fiatal kollégákra, és amennyiben igénylik, próbálok segíteni. Talán tudják, hogy mindenben számíthatnak rám.

Színészként, rendezőként is dolgozik, szinkronizál és szinkronrendezőként is dolgozott — mikor és hogyan jött, hogy elkezdte kipróbálni ezeket a különböző szerepeket? Melyiket érezte először „sajátjának”?
Színész vagyok, aki rendezéssel is foglalkozhat. De be kell vallanom, hogy a rendezés volt mindig is a titkos vágyam. Eleve is oda akartam jelentkezni, de akkoriban még kellett hozzá egy másik diploma, 18 éveseket nem gyakran vettek fel. Így kellet csinálni egy vargabetűt, míg elérkezhettem a rendezéshez. Nem baj, a jó dolgokra érdemes várni, az álmainkért érdemes küzdeni.

A szinkron meg roppant egyszerűen talált meg, volt a Színműn szinkron óránk, Vass tanár úr vezetésével. Engem első perctől kezdve megfogott, nagyon élveztem és élvezem a mai napig, bár jó pár éve alig maradt rá időm. De mindig örülök, ha megtalál egy-két szerep és a stúdiók nem ijednek meg attól, hogy engem nehéz egyeztetni. A rendezés meg úgy alakult, hogy Bolla György egyszer csak megkérdezte, ne is firtassuk, hogy hány éve, nincs-e kedvem kipróbálni magam ebben a szakmában is. Én meg imádom a kihívásokat és nem is volt kérdés, hogy igent mondtam. Aztán így ez is az életem része lett. Később, mikor férjem, Bor Zoltán alapított egy stúdiót, mindig a mikrofon azon az oldalán dolgoztam, amire éppen szükség volt. Mostanában, meg nyaranta szoktam kicsit besegíteni, mikor a többi rendező kicsit pihen.

Tényleg hihetetlenül szeretnek engem az angyalok, hiszen csupa olyan dologgal foglalkozhatok, amit imádok csinálni.

Sokan ismerik Önt leginkább színészként, de rendezéseit is jelentős figyelem kísérik. Hogyan osztja meg magában a kettőt: mikor marad színész, mikor rendező? Hogyan készül mentálisan az egyik szerepből a másikba lépni?
Igyekszem elválasztani magamban a két szerepet, de sajnos nem mindig sikerül. Amikor elolvasok egy darabot, komplexen látom, nem tudom csak a saját szerepem szemszögéből nézni a történetet. Én egy amolyan felkészülős vagyok, szeretek mindennek utána olvasni. szeretem megérteni a viszonyokat, hogy ki miért olyan, ki miért teszi azt, amit tesz, akármekkora is a szerepem a darabban. Próbálok nem beleszólni a rendező munkájába, hisz színészként az a dolgom, hogy az ő útmutatásai szerint dolgozzak. De ha olyan rendezővel hoz össze a sors, aki nem veszi elég komolyan a feladatot, nincs eléggé felkészülve, akkor sajnos nem mindig tudom befogni a számat. Nem szeretem ezt magamban, és próbálok küzdeni ellene, de nem tehetek róla, maximalista vagyok.

Rendezőként meg szeretek a színészekkel együtt gondolkodni. Nyilván nekem kell megadnom a fő irányokat, de az úton együtt megyünk. Nyitott vagyok a jó ötletekre. Bár lehet, hogy a színészeket kellene erről megkérdeni.

A Turay Ida Színház művészeti igazgatójaként melyek azok az értékek, amelyek mentén építi fel majd az évadot?  Hogyan dönti el, hogy melyik darabok és műfajok kapjanak hangsúlyt a jövőben?  
Pont azokat gondolom én is a színházról, mint Darvasi Ilona, elképzelhető, hogy  ezért választott engem erre a feladatra.  Közönség nélkül nincs színház, ez alap! Ezért szeretem a Turay szlogenjét, alapelvét,  mi a közönségnek azaz „Önöknek játszunk”.  Élményeket szeretnénk adni! Sírjanak, nevessenek, vagy akár sírjanak a nevetéstől, de lényeg, hogy szívből jöjjön. Ehhez pedig az kell, hogy a színészeknek a színpadon is szívből jöjjön a játék, igazi érzelmeket élhessünk meg közösen. A nézőink vigyenek magukkal valamit a mindennapi életükbe, ami segíthet. Akár úgy, hogy egy jó poénon, amit előző nap, vagy akár hetekkel előbb látott, hallott a színházban, ismét eszébe jusson és mosolyogjon, kuncogjon egy jót. Vagy egy probléma megoldásánál is felidézhesse, hogy valami hasonló helyzetben volt a főszereplő egy darabban, ő hogy is oldotta meg. Hiszek abban, hogy kell a jó, a nemes, az igényes szórakoztatás! Az életben kellenek a mesék, és nemcsak gyerekkorunkban, hanem később is, a felnőtt mesék. Kell a csoda, a varázslat, a zene, de kell a szép, kort idéző jelmez, díszlet. Hála Istennek a Turay Ida Színház társulata fantasztikus, minden műfajban kimagaslót tudnak alkotni. 

Mi a legnagyobb kihívás abban, hogy a művészeti igazgatói és a rendezői feladatokat egyszerre látja el? Milyen nehézségekkel jár a kreatív és szervezési teendők, valamint a társulati elvárások összeegyeztetése?  
A művészeti igazgatóság még nagyon új nekem, még csak most tanulom. Izgulok is, hogy meg tudjak majd felelni az elvárásoknak. Biztos nem lesz könnyű! Imádom ezt a társulatot, minden egyes tagját, legyen a háttérben dolgozó, vagy színész! Fő feladatom, hogy úgy segítsem a munkájukat, hogy a lehető legjobbat tudják kihozni magukból, hogy jól érezzék magukat a színházban, a színpadon. A rendezéssel szemben ez még összetettebb feladat, de igyekezni fogok mindkét minőségemben a maximumot nyújtani.

Fotó: Hurta Hajnalka / Olajos Piroska