A hallgató imája

Ákos A katona imája című albuma technikailag kifogástalan, mégis hiányzik belőle az az érzelmi töltet és spontaneitás, amely korábbi munkáit igazán emlékezetessé tette.

Egy személyes hangvételű kritika

Ritkán születik negatív hangvételű kritika indok nélkül. Egy zenei album megítélésében számomra mindig az érvek számítanak, nem az indulatok. Ha egy lemez nem működik, gyakran inkább félreteszem – Ákos esetében azonban ez nem ilyen egyszerű, hiszen korábban hosszú ideig meghatározó előadó volt számomra.

Változó zenei irány és hangulat

A régi nagy slágerei, tehát nagyjából az első hét nagylemezének minden száma ütött. Volt benne egy nagy adag keserv, szomorúság, de ugyanakkor ott volt mellette – mint egyensúlyban tartó erő – a lázadás, a lendület, a dinamizmus és a pozitív világlátás. Ehhez társultak a jó, eredeti szövegek, az érdekes, egyedinek mondható Ákos-hang és a kiváló hangszerelés.

Az Új törvény lemezénél már éreztem, hogy kicsit más irányba megy el a stílus és a szöveg. Ez még nem is baj, hiszen jó, ha megújul egy zene. De – az utána következő koncertek és albumok fényében – egyértelműen látszik, hogy Ákos irányt váltott. Félreértés ne essék, egyáltalán nem biztos, hogy ezt ő is így gondolja, vagy tudatában van. És nem kell támadásnak sem venni, kedves Ákos fanok, nem azt írtam, hogy rossz, vagy gagyi lenne a zenéje. Arról van szó, hogy egyfajta üzletiesség került előtérbe. Az egymás után kiadott koncertlemezek, a rengeteg turné, a maxik, az egyéb kiadványok mind jól mutatják, hogy mennyire a pénz beszél. És sajnos számomra az újabb lemezeknél is ez érződik. Ahogy a már említett Lángoló Gitárok cikkben is megfogalmazták, Ákosnál a precizitás és a tökéletességre való törekvés az első. Annyira, hogy pont a lényege vész el a művészetnek. Az ihlet, a valódi alkotás. Nem az a lényeg, hogy mennyi időt ül a lemezen, hanem hogy hallani, minden egyes hang tökéletesen van odarakva, meggondoltan. Túl tökéletesen, túl meggondoltan. Márpedig szerintem a zenénél – éppúgy, mint más művészeti ágak esetében is – az egyik legfontosabb az önkifejezés, a belső lényeg szabad áramlása kifelé. Persze tudom, önmagában ez nem elég, de elengedhetetlen ahhoz, hogy egy belülről fakadó, őszinte alkotás szülessen. S ez szerintem óriási hiányosság A katona imája című új Ákos lemeznél.

Technikai perfekcionizmus vs. érzelmi hiány

Kapunk egy jól megszerkesztett, kidolgozott zenei anyagot, melyben sok stílust próbálnak olykor ötvözni, elég gyengén. Mert szerintem a fúzió nem ezt jelenti. Elveszik az egység azzal, hogy részekből áll egy szám. Kemény indítás, már-már döngölősnek mondható rock, aztán hirtelen visszaáll és jön a megszokott ének. Monotonnak, egyhangúnak érzem az új lemezt. És itt jön képbe a szöveg. Akármennyire is elfogultak még mindig sokan, nekem az új versek nem jönnek be. Egyrészt nagyon ismétli magát bennük, másrészt pedig túlzottan a mai napi politikára reflektál, amit meg amúgy is már a hátam közepére kívánok. S a talán legfontosabb motívum maga az ének.

Közönség és fogadtatás

A tökéletes zenére próbál egy tökéletes éneket produkálni, ami nem sikerül. Lehet, hogy gyengül a hangja, de sokszor szinte falsnak hat, nehezen tudja kiénekelni a magasabb hangfekvéseket. És ami a legzavaróbb, hogy nem árad, és negatív rezgéseket hordoz. Itt visszautalok egy előbbi gondolatomra – ha egy zene hangulatára figyelünk, érezhető, hogy az jól esik, vagy kimondottan rossz érzés hallgatni. Ákosnál most sajnos utóbbit éreztem már az első számnál. Régen ezt elképzelhetetlennek tartottam volna, most viszont egyszerűen ki kellett kapcsolnom, mert szinte idegesített. Mióta megismertem Tiziano Ferro, Andrea Bocelli, vagy – hogy csak magyar példát említsek – Bíró Eszter, Mitsoura, Presser Gábor énekét… Nem pont a hangról van szó, az egy dolog. Vagy tetszik, vagy nem. De nincs meg az plusz, hogy ha csak egymagában megszólal, már fut a hideg a hátamon… Persze nem lenne ez gond, ha nem próbálna meg úgy énekelni, mintha jobban tudna. Ez is egyfajta hiányérzetet kelt bennem. Mert amikor Pici bácsi az Arénában kiül a zongorához egyedül, és elkezd dörmögni, 12000 ember némán hallgatja, s szinte érezni lehet a vibrálást a levegőben.

Az is érdekes, hogy ha végigfutjuk a kommenteket más oldalakon az Ákos-cikkek után, szinte mindenki azt írja, hogy harmadik-negyedik hallgatásra kezd el tetszeni neki a lemez. Vagyis elsőre nincs átütő ereje, és véleményem szerint itt már a név játszik. Ákos, tehát szeretnünk kell, mert ez a név garancia a jóra. Egy elismert, befutott sztár, aki a saját stúdiójában ücsörögve építgeti fel a dalait, és próbál sajnálkozni, fájdalmat érezni a sok rossz miatt, melyet ez a világ nyújt. Egy csóró alter-vagy rockzenésztől érdekes, én jobban elhiszem ezeket a gondolatokat. Jogosnak érzem ilyenkor a kérdést: hiteles ez?

Marketing és imázs

Az album megjelenését erős marketing és vizuális koncepció kíséri, ami tovább erősíti a professzionális, precízen felépített produkció érzetét. Ugyanakkor felmerül a kérdés: mennyire marad meg ebben a közegben a személyesség és a hitelesség?

Ákos A katona imája albuma technikailag kifinomult munka, de a valódi erejét adó érzelmi mélység és spontaneitás ezúttal háttérbe szorul.

Szerző: stanley
Fotók: akos.hu