Olt Tamás: „A sokszínűség tudatos döntés”

Olt Tamás, a Karinthy Színház igazgatója szerint a siker kulcsa a tudatos sokszínűség: a hagyományok tisztelete mellett folyamatos megújulásra van szükség. Az interjúban beszél vezetői útjáról, a Karinthy Színház megújításáról, a fiatal közönség megszólításáról és arról, miért hisz abban, hogy a színház egyszerre szórakoztat, gondolkodtat és közösséget épít.

Ha visszanézel a pályádra, mikor érezted először azt, hogy nemcsak színészként, hanem vezetőként is dolgod van a színházzal?
Érdekes módon ezt előbb látták rajtam mások, mint én magam. Már a főiskolán viccelődtek az osztálytársaim azzal, hogy egyszer biztosan színházvezető leszek. Akkoriban a vizsgaelőadások során mindenki rendezett mindenkit, és hamar kiderült, kinek van érzéke ahhoz, hogy összefogjon egy csapatot, vezessen egy alkotói folyamatot. Engem akkor még kizárólag a színészet érdekelt. Színészként akartam a világot megváltani.

Aztán Nyíregyházán, pályám első évében rendeztem meg első saját darabomat. Majd a színészet mellett évről évre folytattam az írást és a rendezést is. Talán már a debreceni társulat tagja voltam, amikor több kollégám is megkeresett, hogy pályázzak velük különböző színházvezetői pozíciókra, de minden alkalommal nemet mondtam, mert úgy éreztem, még nem tartok ott. A fordulópontot a kaposvári Csiky Gergely Színház jelentette. Kaposváron végeztem, ott tanultam, ott töltöttem a főiskolás éveimet, ráadásul kaposvári születésű is vagyok. Amikor felkértek művészeti vezetőnek, úgy éreztem, minden jel ugyanabba az irányba mutat.

Nagy szerepe volt ebben korábbi osztályfőnökömnek és mesteremnek, Babarczy Lászlónak is, aki több mint harminc évig vezette ezt a színházat, az ő támogató bizalma adott bátorságot ahhoz, hogy belevágjak. Azt hiszem, addigra érett meg bennem igazán az a gondolat, hogy nemcsak színészként, hanem vezetőként is dolgom van a színházzal.

Mi volt a legnagyobb meglepetés, amikor 2022-ben átvetted a Karinthy Színház irányítását?
Az, hogy azonnal válaszokat kellett találnom arra, hogyan állítsuk talpra a színházat szeretett alapítója, Karinthy Marci elvesztése után. Hogyan hozzuk vissza a nézőket, és hogyan építsünk jövőt.

Különös helyzet volt, hogy korábban kulturális menedzsmentet tanultam, és a szakdolgozatomat éppen a Karinthy Színházról írtam. Azt vizsgáltam, hogyan lehetne a Karinthy a mai magyar színházi élet érvényes, friss és előremutató szereplője. Mire megérkezett a felkérés, tulajdonképpen már volt egy stratégiai terv a fejemben.

Az elmúlt évek eredményei azt mutatják, hogy jó úton járunk. Önálló társulatot alapítottam, létrehoztuk a Stúdiószínpadot, saját BKK megállót kapott a színház, megalapítottuk a Karinthy Marci-díjat, és ami talán a legfontosabb: a nézők visszataláltak hozzánk. Az elmúlt néhány évben majd tízezerrel nőtt nézőink száma, egészen új nézőbázist sikerült bevonzanunk, és elindultunk a szakmai újrapozicionálás útján is.

Mekkora felelősség egy olyan színházat vezetni, amelyet neve és szellemisége határoz meg?
Hatalmas felelősség. A Karinthy Színház esetében nemcsak egy névről beszélünk, hanem egy örökségről, egy szellemiségről, egy hagyományról és több mint négy évtized történetéről.

Ezt az örökséget tisztelni kell, építkezni belőle, de akkor bánunk gondosan ezzel a kinccsel, ha közben tovább is építjük azt. Ha csak a múltban élnénk, elveszítenénk az érvényességünket. A múlt szeretete és tisztelete mellett kötelességünk mai, élő, aktuális színházat csinálni.

A felelősség másik része abból fakad, hogy a Karinthy Színház státuszában és működésében magánszínház. Karinthy Márton önerőből építette fel az álmát, és nekünk ma is ugyanazzal a felelősséggel kell gondoskodnunk róla. Évről évre meg kell teremtenünk a működés feltételeit, és nagyon keményen kell dolgoznunk azért, hogy a közönség továbbra is velünk maradjon. 

Mit jelent számodra a Karinthy-örökség a mindennapokban: inkább inspiráció vagy inkább teher?
Egyértelműen inspiráció és megtiszteltetés. A Karinthy család tagjai rendszeresen látogatják az előadásainkat. Nemrég éppen Karinthy Judit és Pierre Karinthy küldött üzenetet egy előadás után, amelyben gratuláltak, és azt írták, hogy az előadás méltó Karinthy Márton szellemiségéhez. Karinthy Verától is gyakran hallom, hogy „Marci most biztosan örülne”.

Ezek a pillanatok egyszerre jelentenek megerősítést és felelősséget. A Karinthy-örökség számomra nem teher, hanem iránytű.

Szerinted ma mire vágyik leginkább a magyar színházi közönség?
Ha erre lenne egyetlen pontos válasz, sokkal könnyebb dolgunk lenne. A színház feladata azonban nem az, hogy kizárólag kiszolgálója legyen a nézői vágyaknak.

Egyszerre hivatott szórakoztatni és elgondolkodtatni, felrepíteni és kitárni nézői lelkét, kérdezni és érzékenyíteni. Fontosnak tartjuk a társadalmi kérdések felvetését, törődést a fiatalokkal, az emberi és mentális problémák felismerését, valamint azok kezelését. Ugyanakkor hiszünk a nevetés, a sírás gyógyító hatásában, a katarzisban és a közös élmény erejében.

A Karinthyban igyekszünk olyan előadásokat létrehozni, amelyek egyszerre nyújtanak felszabadító élményt és termékeny gondolatokat. Azt szeretnénk, hogy egy-egy előadás után nézőink még napokig beszélgessenek egymással róla, rólunk, önmagukról, hogy kommunikáljanak, hogy ezáltal könnyebben és hamarabb találjanak megoldást a saját problémáikra, utat, vagy néha bizony visszautat egymás felé, mert hisszük, hogy ez egy igazi win-win helyzet: a nálunk átélt élmény visszahozza az embereket a színházunkba.

Melyik következő bemutatót várod a legjobban, és miért?
Mindig a soron következőt. Minden premier ünnep. Azt jelenti, hogy a színház él, alkot, és képes új történeteket adni a közönségnek. Minden bemutató annak a bizonyítéka, hogy még mindig van mondanivalónk, még mindig tudunk olyat létrehozni, ami érdekli az embereket.

Az elmúlt évadokban musical, horror, klasszikus dráma és monodráma is helyet kapott a repertoárban. Mi alapján áll össze egy Karinthy-évad?
A sokszínűség tudatos döntés. Arra törekszünk, hogy minél szélesebb spektrumon szólítsuk meg a közönséget. Ugyanakkor nem elég pusztán kiszolgálni az igényeket. A színháznak feladata az is, hogy új kérdéseket tegyen fel, új nézőpontokat mutasson.

Ezért minden műfajban arra törekszünk, hogy többet adjunk annál, mint amit a műfaj első pillantásra ígér. A vígjátékainkban is ott lehet egy szívszorító pillanat, a drámáinkban is helye lehet a humornak. Komplexen gondolkodunk a világról és a színházról.

A Karinthy Színház földrajzilag is különleges helyzetben van. Mit lehet tenni azért, hogy ne csak a budai közönség érezze magáénak?
Ez egy hosszú építkezési folyamat. Az elmúlt években tudatosan nyitottunk új közönségrétegek felé. Egyre több olyan néző érkezik hozzánk, akik korábban még soha nem jártak a Karinthyban. Gyakran kapunk olyan visszajelzéseket, hogy először jártak nálunk, és biztosak benne, hogy vissza fognak térni.

A majd’ tízezres nézőszám-növekedésünk azért is különösen jelentős eredmény, mert kétszáz férőhelyes, családias hangulatú színház vagyunk.

Hogyan lehet megszólítani a fiatal nézőket, akiknek már rengeteg más kulturális és digitális alternatíva áll rendelkezésükre?
A színház legnagyobb ereje a „jelenidejűség”. Egy telefon vagy egy képernyő nem tudja helyettesíteni azt az élményt, amikor élő emberek élő történeteket mesélnek el ugyanabban a térben. A színházat nem lehet visszatekerni, lenémítani vagy félbehagyni. Ott kell lenni benne.

Fontosnak tartjuk, hogy olyan formákat és témákat találjunk, amelyek közel állnak a fiatalok gondolkodásához. Ennek része a Karinthy Keltető Program, de ilyen törekvés például a Jókai 200 zenés színházi előadásunk is, amelyet kifejezetten a fiatal generáció számára készítettünk.

Volt olyan pillanat az elmúlt években, amikor különösen büszke voltál a csapatodra?
Szerencsére sok ilyen volt.

Nemrég Dunaújvárosban játszottuk a Tanár úr kérem–et, amely már a századik előadásán is túl van. A közönség nyíltszíni tapssal jutalmazta az előadást, sőt, jelenetet is visszatapsolt.

A legszebb pillanat azonban az volt, amikor nem egy színész, hanem egy díszletező kolléga jött oda hozzám ragyogó arccal, és újságolta: „Micsoda sikerünk volt!” Ebben az egy szóban – sikerünk – benne van minden, amit a közösségről gondolok.

Ugyanilyen büszkeség volt, amikor társulatunk tagja, Kovács Vecei Fanni megkapta a Soós Imre-díjat, és az idei március 15-e alkalmából négy kollégánk is – művészek, háttérdolgozók – állami elismerésben részesült. De ünnep az is, amikor egy-egy előadásunk épp jubilál, mert elérte a századik vagy százötvenedik előadást. Ezek mind közös sikerek.

Mivel tudsz igazán kikapcsolni egy bemutató vagy egy stresszes időszak után? Inkább tengerpart, hegyek, avagy egy nyüzsgő nagyváros?
Bármelyik lehet, ha a családommal vagyok. A színház sok időt vesz el az embertől, és ilyenkor a családom kapja belőlem a legkevesebbet, ezért a feltöltődés számomra elsősorban azt jelenti, hogy velük lehetek.

Lehet az vízpart, hegyvidék vagy egy nagyváros. A lényeg, hogy közösen szerezzünk élményeket.

Van olyan hely a világon, ahová rendszeresen visszavágysz?
Sok ilyen hely van. Mohács, ahol felnőttem, és ahol a szüleim élnek, Kaposvár, Nyíregyháza és Debrecen a pályám fontos állomásai, ezért mindig különleges érzés visszatérni ezekre a helyekre. Nagyon szeretjük Balatonmáriafürdőt, Erdélyt, ahová rendszeresen visszajárunk. Nemrég a Gyilkos-tónál és a Békás-szorosnál jártunk a családommal, és ismét megerősödött bennem, milyen különleges helyek ezek. Szintén különleges helyet foglal el a szívemben Párizs és Nizza, ahol éltem is egy ideig. 

Mi az a könyv vagy előadás, amely az utóbbi időben különösen nagy hatással volt rád?
Mostanában lepett meg a feleségem Anthony Hopkins önéletrajzi kötetével, amelynek címe: Jól csináltuk, kölyök. Mélyen emberi könyv. Arról szól, hogy az ember hogyan tekint vissza az életére, hogyan próbál elszámolni önmagával, és vajon elmondhatja-e egyszer a gyermeki önmagának, hogy jól csinálta.

Színházi élményként pedig legutóbb a Slava’s Snowshow volt meghatározó számomra. Egy olyan előadás, amely a bohócművészetet egészen új dimenzióba emeli. Nem egyszerűen szórakoztat, hanem visszarepít bennünket a gyermeki rácsodálkozás állapotába. A családommal kétszer is megnéztük, és mindkét alkalommal ugyanazt a varázslatot éltük át. Kevés előadás képes erre.

Fotó: Forgács Bea