Tassonyi Balázs: „Egy színész soha nem tud a szakmájáról teljesen lekapcsolódni”
Tassonyi Balázs, a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves zenés-színész osztályának hallgatója, valamint a Budapesti Operettszínház fiatal tehetsége mesél arról, hogyan merül el a színpadi karakterek felépítésének izgalmaiban. Elárulja, miként gazdagítja életét a zene és hogyan éli meg a közönséggel való kapcsolatteremtés varázsát a színpadon. Emellett betekintést nyújt régóta dédelgetett álmaiba és közelgő projektjeibe.
A klasszikus darabok modernizálása vagy újraértelmezése nagy kihívás. Milyen szempontokat veszel figyelembe, amikor egy ilyen műben szerepet kapsz? Mennyire fontos számodra a hagyományok tisztelete, és hol húzod meg a határt az újításban?
Amikor klasszikus darabokkal, vagy olyan történetekkel foglalkozom, amelyeknek van előzménye – akár könyv, film vagy opera –, mindig szeretem megismerni azokat, mielőtt elkezdek foglalkozni az adott darabbal. Így volt ez a Carmen és a Monte Cristo grófja című musicalek esetében is. A karakterépítésben sokat tud segíteni az előzetes utánajárás. Fontosnak tartom, hogy egy-egy előadás esetében megmaradjon az eredeti törzsanyag szentsége és sérthetetlensége, hiába modernizálták vagy aktualizálták azt. Természetesen minden rendezőnek megvan a joga arra, hogy teljesen máshogyan fogjon meg egy történetet, sőt, az is a dolga, hogy újat alkosson. Viszont, ha mindez az alapmű rovására megy, például eltűnik belőle a szerzői szándék, akkor szerintem az tévút. Éppen ezért figyelek arra, hogy alaposan felkészüljek egy karakter megformálására, annak érdekében is, hogy ne történjen efféle szentségtörés. Végül a rendezői koncepció lesz az elsődleges.
A színházi munkáid mellett foglalkozol más területekkel is, például zenéléssel? Hogyan kapcsolódnak ezek az alkotói folyamataidhoz, és hogyan gazdagítják a szemléletedet?
Óriási álmom, hogy legyen egy zenekarom. Nagyon szeretem a popzenét, így elképzelhető, hogy ebben a műfajban is tevékenykedem majd. Mivel 11 évig tanultam zongorázni, van előképzettségem ahhoz, hogy később megpróbáljak akár dalokat szerezni, szövegeket írni. Jelenleg az egyetemre és a színházra koncentrálok, de a popzene mindig is az életem része volt, és az is marad. Elképzelhetetlen számomra, hogy a jövőben ne szerepeljen valamilyen formában az életemben.
Ami szintén nagy álmom, hogy bekerüljek a Budapest Bár tagjai közé, és járjam velük az országot sanzonokkal, operettekkel, magyar nótákkal. Van is már egy félig megfogalmazott levelem, amit nekik írtam ezzel kapcsolatban. Egyelőre a fiókomban van, de csak idő kérdése, hogy elküldjem nekik.
Hogyan látod az operett és a musical műfaj fejlődését a következő években? Mi a legnagyobb kihívás a kortárs színház számára?
Azt gondolom, a musical műfaja könnyebb helyzetben van, mint az operett; azonban a nézők abszolút érdeklődnek mindkettő iránt. Ugyanúgy nyitottak a klasszikusokra, ahogyan az újabb művekre is. A Budapesti Operettszínház pedig egyszerre vonzza mindkét műfaj érdeklődőit. Nagy felelősséggel jár, hogy olyan minőségben prezentáljam magam, hogy általam a műfaj is közelebb kerüljön a nézőkhöz. Aki csak az egyik miatt járt eddig az operettbe, hátha nyitottabb lesz a másik felé is. Az egyik legnagyobb kihívást abban látom, hogy a mai felgyorsult világunkban – amiben hamarabb néznek meg az emberek egy filmet, mint hogy elolvasnának egy jó könyvet – egy megemelkedett ingerküszöböt kell átütnünk a nézőkben a produkciónkkal. Ezt korábban Homonnay Zsolt tanár úr emelte ki számunkra az egyetemen. Így az üzenet átadásához sokkal erősebben kell közvetítenünk kifelé, a nézőtér felé.
A közönséggel való kapcsolattartás miként befolyásolja a munkádat, hogyan hat rád a közönség visszajelzése?
Nagyon fontosnak tartom a közönséggel kialakuló személyes kapcsolatot. Éppen ezért minden lehetőséget megragadok arra, hogy találkozzam velük. Igyekszem aktívan tartani velük a kapcsolatot, szeretem visszanézni, amikor a közösségi média felületeiken megosztják a tapsrendről készült videóikat, vagy éppen megvárnak a művészbejárónál egy-egy előadás után. Úgy érzem, hogy a munkám, a színpadi jelenlétem és a mondanivalóm akkor ér igazán célba, ha a közönség visszajelez. Olyanok ők, mint egy rögtönítélő bíróság, egy statárium. Ha átmegy az üzenet, szinte érezni a színpadon, hogy a nézőtéren is felszabadulnak az energiák. Ezt időnként nagyon ijesztő felismerni, megérezni. Van egy úgynevezett negyedik fal, amit lehúzunk magunk elé, a közönség és a színészek közé. Ezáltal tud egy pillanat intim lenni a színpadon, mert olyan, mintha csak mi lennénk ott, akik játszunk. Ugyanakkor ez egy paradox helyzet, hiszen a néző ott van és figyel. A munkánk sikeressége rajtuk is múlik.
Miben láthatunk majd legközelebb?
A Monte Cristo grófja és a Carmen mellett a Jekyll és Hyde és a Hegedűs a háztetőn című előadásokon túl lesznek különböző koncertjeim is országszerte. 2025. március 8-án és 9-én óriási megtiszteltetés, hogy Dolhai Attila vendége lehetek Gödöllőn és Keszthelyen a Nőnapi koncerteken. Ellátogatok néhány helyszínre; a pontos információkért érdemes figyelemmel kísérni a közösségi média felületeimet. Illetve decemberben indul majd az Operettszínházban a próbafolyamata egy darabnak, amelyben én is szerepet kaptam; hálás vagyok Kiss-B. Atilla főigazgató úrnak a lehetőségért, részleteket azonban még nem árulhatok el.
Van olyan új irányzat vagy projekt, ami különösen izgalmas számodra? A szabadidődben mivel foglalkozol?
Jó ideje tervezzük, és remélhetőleg hamarosan meg is tudjuk valósítani, hogy Lipics Franciska osztálytársammal csinálunk egy kétszereplős darabot, egy intim színházat, ami egy férfiról és egy nőről szól. Franciskával nagyon szeretünk együtt dolgozni. Ebben a projektben Matei Visniec A pandamedvék története… című alkotását álmodjuk színpadra, amely egy igazi önismereti utazásra invitálja majd a nézőket. Habár kevés szabadidőm van, amikor tehetem, szeretek pszichológiai könyveket olvasni. Szerintem egy jó színésznek értenie kell a pszichológiához is valamelyest, hiszen a munkánk során az embert, az emberi viselkedést tanulmányozzuk. Emellett szívesen járok horgászni és túrázni is. Azonban egy színész soha nem tud a szakmájáról teljesen lekapcsolódni, még a szabadidejében sem. Mindig nyitott szemmel kell járnunk; afféle „karakterles” zajlik bennünk folyamatosan, vagyis önkéntelenül figyeljük a környezetünk megnyilvánulásait, viselkedését, gesztusait. Szeretek kitalálni az utca emberének különféle történeteket háttérsztoriként. Ami pedig velem történik a hétköznapokban, a magánéletemben, azt sosem felejthetem el, mert nem tudhatom, hogy mikor, milyen élethelyzet emlékeire lehet szükségem a munkámhoz.
Fotó: Kiss Csenge Zsófia és Janus Erika
