Gubik Petra: „Valahogy mindig megtalálnak a szerepek”

Színésznő, énekesnő, musicalszereplő – de vajon ki Gubik Petra, amikor legördül a függöny? Beszélgettünk az Evitáról, a színház és a film világáról, a szinkron kulisszatitkairól, az utazás iránti szenvedélyéről és azokról a célokról, amelyek még mindig új kihívások elé állítják.

Mikor érezted először, hogy a színpad lesz az utad?
Olyan nyolcévesen már valahogy sejtettem, azt hiszem. Egyszerűen minden, ami a művészettel kapcsolatos, elképesztően vonzó volt számomra. A tánc, a zene, a versek, a prózák, a szerepjáték – ezt a fajta komplexitást a színházban találtam meg. Ott mindez egyszerre lehetett jelen az életemben.

Mi az, ami a mai napig ugyanúgy izgalomba hoz egy premier előtt?
Izgalomba? Elég izgalom maga az új bemutató körüli fennforgás. Az ember valami újat csinál, nyilván foglalkoztatja, hogy a néző miként fogadja majd azt, amire mi előzőleg közel fél éven át készültünk. Milyenek lesznek az első visszajelzések, a reakciók stb.

Így vagyok most az Evita esetében is. Kíváncsian várom, mi születik belőle.

Az Evita milyen kihívást jelentett neked színészként és énekesként?
Andrew Loyd Webber operamusicalt írt Eva Perón személyéről, egy komoly színházi előadást, zeneileg tűpontosan megírt vonalvezetéssel, ami a karakterábrázolást és a történet tónusainak sajátosságait is magába foglalja. Az, hogy én miként csempészem bele a saját értelmezésemből fakadó és természetesen a rendezői koncepcióval együttesen működő esszenciális pluszokat, amelyektől enyém lesz a szerep, vagy mondhatni, életre kel, maximálisan az egyénen múlik. Eva Perón valós, létező, nagy befolyású, ikonikus történelmi és politikai személy volt. Őt életre kelteni vagy megformálni mindenképpen komoly kihívás.

Melyik eddigi musicalszereped áll a legközelebb a személyiségedhez?
Jó kérdés. Nem musicalszerepet mondanék, inkább prózait. Amit most is bármikor eljátszanék, az a Mezítláb a parkban című darab Neil Simon tollából. Corie Brattert alakítottam a Békéscsabai Jókai Színházban. A próbafolyamat és az előadások is meghatározó élményt nyújtottak számomra. Pont akkor talált meg, és pont olyan partnerekkel, hogy úgy játszottuk, mintha nem is játszanánk. Erre mondják, hogy szó szerint „pofán vágott bennünket a szerep”.

Van olyan musical, amiben még nagyon szeretnél egyszer színpadra állni?
Valahogy mindig megtaláltak a szerepek. Nem vagyok egy törtető típus, sosem voltam. Minden a maga idejében jött. Olyan is volt például, hogy valami többször is megkörnyékezett, de sajnos a leterheltségem miatt nem tudtam vállalni. Az felelőtlenség lett volna. Ezek közül vagy rám talál valamelyik később, vagy nem. Ezt is a sorsra bízom.

Mit szeretsz legjobban a szinkronizálásban?
Mindent. Itt tényleg kockázat nélkül belebújhatsz bárki bőrébe, csak kapj lehetőséget! A szinkronnak olyan varázslatos világa van, ami engem már kisgyerekként is beszippantott, mégis csak azután kezdtem el, hogy Budapestre kerültem. Akár rajzfilm, animációs film, élőszereplős sorozat vagy mozifilm, bármi, amiben eddig részem volt, élményekkel és sok tanulsággal gazdagított. Előfordult, hogy annyira beleéltem magam egy minisorozat szereplőjének életébe, hogy a többórás munka után otthon úgy éreztem, mintha a karakterrel történt dolgok velem is megtörténtek volna. Legalábbis a helyszínek nagyon élénken éltek bennem.

Nehezebb úgy átadni az érzelmeket, hogy csak a hangodra támaszkodhatsz?
Abszolút. Tulajdonképpen „le van kötve a kezed-lábad”. De aztán, ahogy elkapod a fonalat, a ritmust, belehelyezkedsz a szituációkba, és megérted, ki a figurád és milyen a jelleme, akkor ha nagyon ügyes vagy, még hozzá is adhatsz az eredeti szereplőhöz. Fontos, hogy kellő érzékenységgel, figyelemmel és átlényegüléssel dolgozzon az ember.

Van álomszereped szinkronban?
Hmm… nincs. De van olyan színésznő, akinek a magyar hangja többször is hozzám köthető: Tessa Thompson. Az ő alakításainak mindig nagyon örülök.

Mit jelent számodra az éneklés a színészethez képest?
Ezen még ilyen formában nem gondolkodtam. A zenés színházi szerepek, amelyekben általában énekelnivaló is akad, abszolút mások, mint amikor az ember mondjuk, saját szerzésű dalt ad elő vagy például koncertezik. A színházban mindig szerepet kell játszanunk. Az munka. Szeretem, szenvedéllyel csinálom, de munka. Ha saját koncertről, dalszerzésről van szó, az máshogy munka. Az hobbi, önmegvalósítás, csak egyre komolyabb formában. Kinövi magát, azt tapasztalom. Vagy kinőtte?! Talán már ezt is mondhatom. Nemrég adtuk ki a Szentjánosbogarak című dalunkat, amit Tempfli Erikkel, Fonay Tiborral, Frankie Látóval és Tar Gerivel közösen szereztünk. Már hallgathatjátok. Klipet is forgattunk hozzá. Amikor ennyire testet ölt egy gondolat, az nagyon szuper érzés. Ez teljesen saját projekt, önerőből valósult meg. Olyan produktum, ami maximálisan a miénk, nem egy intézmény keretein belül működik. Itt csak mi vagyunk. Ez teljesen másfajta sikerélmény, mint a színházban egy premier.

Inkább a nagy koncerttermek vagy az intimebb helyszínek állnak közelebb hozzád?
Attól függ. Mindkettőt szeretem. A Mi van a zsebemben? című saját koncertestemmel idén a Szegedi Szabadtéri Játékok Újszegedi színpadára is meghívást kaptunk, ahol ezerkétszáz ember hallgatott bennünket. Ez nagy élmény volt és nagy meló is egyben. Az alapzenekarom velem együtt négy fő: zongora, hegedű, bőgő és ütőhangszerek. Ehhez jön még egy vendég szólógitáros, valamint a vonósnégyesünk és a grafikusművészünk, aki élőben, homokrajzzal kíséri végig a zenei hangélményt. Nem beszélve a háttérben dolgozó kollégáimról, hű társaimról. Ez egy nagy csapat. Sokkal komolyabb előkészületeket igényel, mint egy kisebb, intimebb térben lebonyolított koncert. Szóval nagy tér, nagy szervezés, kisebb tér, kevesebb bonyodalom. Elvileg. De annak pedig az intimitásába lehet beleszeretni. Bár ezzel az utóbbival mi a nagy létszámú játéktereken sem spórolunk, ott is azon dolgozunk, hogy megteremtődjön a közvetlen hangulat.

De most említhetném a Sziget Nagyszínpadát, ahol a napokban Bródy-dalokat énekeltünk. Fantasztikus volt. Az a megtiszteltetés ért, hogy én is Bródy János vendége lehettem a Sziget mínusz egyedik napján. Leírhatatlan élmény volt maga az ötlet, hogy ennyiféle előadóművész, kortól, nemtől függetlenül János szerzeményeit adta elő a hatalmas, több ezres tömegnek. Imádták, és nekünk, előadóknak is életre szóló élmény maradt: különböző generációk és a szakma különböző szegmenseinek képviselői egy színpadon. Csoda volt. Persze ebben az esetben a színfalak mögötti hatalmas munkába nem láttam szervesen bele, itt csak élvezkedtem, mert vendégművész voltam. Ez is teljesen más nézőpont.

Milyen zenéket hallgatsz, amikor éppen kikapcsolódsz?
Mindenevő vagyok. A klasszikustól a könnyű popig, tényleg mindent. Nagyon szeretem, ha egy zenének íze van. A balkáni zenéket, a francia vagy a héber dalokat különösen kedvelem. De a meditációs zenékre is szomjazom, talán éppen azért, mert olyan sokszor hallgatok kötelezően valamit, tanulási szándékkal, hogy az a ritkább, ha én választhatok. Ilyenkor inkább a nyugi esik jól. Mostanában leginkább a csend.

Milyen helyeken tudsz igazán feltöltődni? Mi volt az eddigi legemlékezetesebb utazási élményed?
Ha a családommal vagyok. Mindegy, hogy hol, csak együtt legyünk. Jordánia. A bakancslistámon volt.

Ha egy musical helyszínén tölthetnél el egy hetet, melyiket választanád?
Van egy kedvenc filmem, a Back to the Future, vagyis a Vissza a jövőbe. Londonban már musicalként is játszották. Oda vágynék, szívesen utaznék az időben!

Mi az a cél, amit még mindenképpen szeretnél megvalósítani?
Minél több helyre eljutni, beutazni és felfedezni a világot. A többi vágyam mindig alakul, változik, de ez állandó.

Fotó: Mészáros Annamária, Tari Róbert